A szív hídjai
- Francesca Johnson levele -
Drága Carolyn és Michael!
Bár jól érzem magam, azt hiszem,ideje - ahogy mondani szokták - rendbe tenni a dolgaimat. Van valami, valami nagyon fontos, amiről tudnotok kell.
Azért írom ezt a levelet.
Miután átnéztétek a széf tartalmát, és megtaláltátok a nekem címzett, 1965-ös postabélyegzőjű nagy, barna boritékat, biztosan megtaláljátok ezt a levelet is.Ha lehet, kérlek, üljetek le az öreg konyhaasztalhoz, ott olvassátok el. Hamarosan megértitek, miért kérem.Nehéz megírnom ezt a saját gyermekeimnek, de nincs más választásom. Van valami, ami túl erős, túl szép ahhoz,hogy meghaljon velem. És, ha tudni akarjátok, ki volt az anyátok, a jó oldalát és a rosszakat egyaránt ismerni akarjátok, meg kell hallgatnotok, amit el akarok mondani. Legyetek erősek!Mint már rájöttetek, Robert Kincaidnek hívták. A második keresztneve L-lel kezdődött, de soha nem tudtam, ez mit jelent. Fényképész volt, és 1965-ben járt erre, a fedett hidakat fényképezte.
Emlékeztek, milyen izgatott volt az egész város, amikor a képek megjelentek a National Geographicban?
Talán az is eszetekbe jut, hogy attól fogva járattam a lapot. Most már tudjátok, miért érdekelt hirtelen. Mellesleg vele voltam (én vittem az egyik hátizsákot, amiben a kamerákat tartotta), amikor a Cédrus-híd képe készült.
Értsétek meg, szerettem apátokat a magam módján. Akkor is tudtam, tudom most is.
Jó volt hozzám, és tőle kaptalak kettőtöket, akikért rajongok. Ezt ne feledjétek el!
De Robert Kincaid egészen más volt,soha, egész életemben nem hallottam vagy olvastam hozzá hasonlóról.
Lehetetlen elérnem, hogy teljesen megértsétek őt.
Először is, ti nem én vagytok. Másodszor, nektek is ott kellett volna lennetek vele, látni, hogyan mozog, hallgatni,amint arról beszél, hogy az evolúció zsákutcájában van.
A naplók és lapkivágatok talán segítenek, de ez sem lesz elég.
A maga módján nem erről a földről való volt.
Ennél világosabban nem tudom megfogalmazni. Mindig is valami párducszerű lényként gondoltam rá, aki egy üstökösön lovagol. Így mozgott,ilyen volt a teste. Valahogy egyesültben ne a roppant feszültség a melegséggel és jósággal, s ezt körüllengte valami halványan tragikus. Idejétmúltnak érezte magát a számítógépek, robotok, általában a szervezett élet világában. Az utolsó cowboyok egyikének látta magát, és azt mondta, kiment a divatból. Akkor láttam először, amikor megállt nálunk, és megkérdezte, merre van a Roseman-híd. Ti hárman éppen az illinoisi Állami Vásáron voltatok.
Higgyétek el, egyáltalán nem kerestem kalandot. Mi sem állt távolabb tőlem.
De alig vetettem rá egy pillantást, már tudtam, hogy kívánom, még ha nem is annyira,mint amennyire végül kívántam.És kérlek, ne gondoljatok rá úgy, mint valami Casanovára, aki járta az országot, és elcsábította a parasztlányokat.Egyáltalán nem ilyen volt. Ellenkezőleg,kicsit szégyenlős, és nekem legalább annyi szerepem volt a történtekben, mint neki. Sőt, több. A karkötője melletti cédulát én tűztem a Roseman-hídra, hogy megtalálja a megismerkedésünk utáni reggelen. A nálam készített képeken kívül éveken át ez volt az egyetlen kézzelfogható bizonyítéka arról, hogy létezem,hogy nem csak álam volt az egész.Tudom, hogy a gyerekek hajlamosak a szüleiket meglehetősen a szexuálisnak képzelni, de remélem, nem fog nagyon megdöbbenteni titeket, amit írok, és még inkább, nem őriztek miatta rossz emléket rólam.Órákat töltöttünk együtt Robert és én öreg konyhánkban. Beszélgettünk, gyertyafénynél táncoltunk.
És igen, szeretkeztünk is, ott, és a hálószobában, és a legelő füvén, nagyjából mindenütt, ami csak eszetekbe jut.
Hihetetlen, erőteles,mindent felülmúló szeretkezés volt, s napokig szinte abba sem hagytuk. Ahányszor csak rá gondolok, mindig ez a szó jut eszembe: erőteljes.
Mert ilyenné vált,mire megismerkedtünk.Olyan volt, mint egy nyílvessző. Egyszerűen tehetetlen voltam, amikor szeretkeztünk. Nem gyenge, egyáltalán nem így éreztem. Csak valahogy magával ragadott tiszta érzelmi és fizikai ereje.Egyszer, amikor ezt suttogtam a fülébe,így válaszolt. "Én vagyok az országút és a vándora, és mindaz a vitorla, amely valaha is tengerre szállt."Később megnéztem az értelmező szótárt. A szóról először mindenkinek utas jut az eszébe. De vannak más jelentései is, és Robert nyilván tudatában volt, amikor használta. Egyikük a messziről jövő, idegen. Egy másik, távoli földeket bejáró. És valóban az volt, idegen,messzi földről jövő, a szó átvitt értelmében is. Vándormadár, de ragadozó.Értsétek meg, gyerekek, azt próbálom kifejezni valahogy, amit nem lehet szavakba önteni. Csak remélni tudom, hogy egy nap mindketten átélitek, amit én, ám kezdem azt hinni, nem valószínű. Bár a mai, felvilágosult időkben nem ildomos ilyesmit mondani, nem hiszem, hogy egy nő rendelkezhet azzal a különös erővel,ami Robert Kincaidben megvolt. Vagyis,Michael, neked semmi esélyed, hogy ilyet taláj. Ami téged illet, Carolyn, sajnos az a rossz hírem van, hogy csak egy ilyen volt. Nincs több.Ha nem lettetek volna ti és apátok,azonnal elmentem volna vele, bárhová.
Kért, könyörgött, hogy menjek.
De maradtam, és ő túl érzékeny, túl figyelmes volt ahhoz, hogy ezután beavatkozzon az életünkbe.
Milyen különös! Ha nincs Robert Kincaid, nem biztos, hogy ennyi éven keresztül itt maradok a farmon.
Négy nap alatt egy élettel ajándékozott meg,egy egész világegyetemmel, és különálló részeim egészek lettek.
Soha, egyetlen pillanatra sem felejtettem el.
Még amikor tudatosan nem is gondoltam rá, valahol mindig éreztem, mindig ott volt velem.De ez soha semmivel nem csökkentette azt, amit kettőtök iránt és apátokkal szemben éreztem. Ha akár egy pillanatra is csak magamra gondolok, nem vagyok biztos benne, hogy helyesen döntöttem. De ha számításba veszem a családot is, meglehetősen biztos vagyok a dolgomban.Bár, hogy őszinte legyek, el kell mondanom, hogy Robert rögtön elejétől fogva jobban értette nálam, mit jelentünk mi ketten, együtt. Én csak lassan, idővel kezdtem felfogni. Ha igazán értettem volna már akkor, amikor a szemembe nézve kérte, hogy tartsak vele, valószínűleg megtettem volna.Robert úgy vélte, a világ túlságosan racionális lett, nem hisz annyira a varázslatban, mint kellene. Gyakran eltűnődöm azon, nem voltam-e én is túlságosan racionális.Biztos vagyok benne, érthetetlennek találtátok kérésemet, hogy hamvaimat szórjátok szét a Roseman-hídnál, talán egy zavaros, öreg agy működésének tudtátok be. Miután elolvastátok a seattle-i ügyvéd 1982-es levelét és a naplómat, megértitek, mi vezetett erre.
A családomnak szenteltem az életemet.
Ami megmaradt belőlem, az Robert Kincaidé.
Azt hiszem, Richard sejtette, hogy van bennem valami, amit elzárok előle, és néha eltűnődöm nem találta-e meg a barna borítékot, amíg odahaza tartottam a szekrényemben. Nem sokkal a halála előtt, amikor az ágya szélén ültem a DesMoines-i kórházban, egyszer csak így szólt: "Tudom, neked is voltak álmaid,Francesca. Sajnálom, hogy nem tudtam megvalósítani őket." Ez volt együtt töl- tött éveink legmeghatóbb pillanata.Nem akarom, hogy bűntudatot vagy sajnálatot érezzetek mindezek miatt.Nem ezzel a szándékkal írom le. Csak azt akarom, hogy tudjátok, mennyire szerettem Robert Kincaidet. Ezzel az érzéssel éltem annyi éven keresztül, akár csak ő.Bár soha többé nem beszéltünk egymással, ugyanolyan közel maradtunk egymáshoz. Nem találom a szavakat,amelyekkel kellőképpen kifejezhetném.Talán az a legjobb, ahogyan ő fogalmazta. Megszűntünk önálló lények lenni, s mi ketten egy harmadik személy vagyunk. Egyikünk sem létezhet ettől a személytől függetlenül.Carolyn, emlékszel, egyszer szörnyen összevesztünk amiatt a rózsaszín ruhamiatt, amit a szekrényemben láttál. Fölakartad venni. Azt mondtad, soha nem láttad rajtam, miért ne alakíthatnánk át,hogy jó legyen neked. Ez az a ruha, amit akkor viseltem, amikor először töltöttem együtt az éjszakát Roberttel, először szeretkeztünk. Soha, egész életemben nem néztem ki olyan jól, mint azon az éjszakán. Az a ruha bolond kis emlék volt arról az időről. Ezért nem vettem el többé,és ezért nem engedtem meg, hogy te hordd.Miután Robert elutazott, 1965-ben,rájöttem milyen keveset tudok róla, úgy értem, a családi hátteréről. Bár, azt hiszem, minden mást - mindent, ami igazán számít - megtudtam ez alatt a néhány nap alatt. Egyetlen gyerek, szülei mindketten meghaltak, és egy ohiói kisvárosban született. Még azt sem tudom, járt-e főiskolára,vagy akár érettségizett-e, de valami ragyogó intelligencia működött benne a maga nyers, primitív, szinte misztikus módján. Ja, igen, haditudósító volt a tengerészgyalogosoknál a csendes-óceáni hadszíntéren a második világháború alatt. Megnősült, és elvált, jóval azelőtt,hogy megismerkedtünk volna. Gyerekük nem született. A félesége valami zenész volt, azt hiszem, countryénekes, és a házasság nem viselte el Robert hosszú távolléteit.
Magát hibáztatta miatta.Ezt leszámítva Robertnek, legjobb tudomásom szerint, nem volt családja.
Kérlek benneteket, fogadjátok be a miénkbe, bármilyen nehéznek tűnik is ez számotokra eleinte.
Nekem legalább volt családom, voltak mások az életemben. Robert egyedül élt.
Mindig is tudtam,hogy ez nem tisztességes így.
Richard emléke miatt, meg az emberek nyelvére való tekintettel, jobb szeretném, legalábbis azt hiszem, ha mindez családon belül maradna, de rátok bízom a döntést.Bárhogy is legyen, nem szégyellem,ami Robert Kincaid és közöttem történt. Éppen ellenkezőleg.
Tiszta szívemből szerettem annyi éven át, bár bizonyos okok miatt mindössze egyszer próbáltam megkeresni. Ez apátok halála után történt. Nem sikerült megtalálnom, és mert féltem, hogy valami történt vele,nem is kerestem többé. Nem voltam képes szembenézni a valósággal. Gondolhatjátok, mit éreztem, amikor 1982-ben megérkezett a csomag az ügyvéd leve- lével.Mint mondtam, remélem megértitek,és nem gondoltok rosszat rólam.
Ha szerettek, azt is szeretnetek kell, amit tettem.Robert Kincaid megtanított rá, milyen nőnek lenni.
Kevés asszonynak, talán egynek sem adatott meg ez az élmény.Derék, melegszívű ember volt, és megérdemli tiszteleteteket, talán a szereteteteket is.
Remélem, mindkettőt megkapja tőletek.
A maga módján, rajtam keresztül, jó volt hozzátok.
1987.január 7.
Minden jót, gyermekeim!
Anya.
...így kezdődik a film...
