,,Iszonyú jó voltál hozzám mindig. Sosem háláltam meg semmivel.
Az volt a hálám, hogy egyre jobban rád csimpaszkodtam, elárasztottalak önmagammal, elálltam minden utadat. Ahova csak fordultál, engem találtál meg, én meg úgy képzeltem magamban, ez a szeretet. Csupa ragaszkodásból nem hagytalak élni. Most menj, szabad vagy! Soha többet nem fogom azt gondolni, hogy szeretek valakit, ha rabbá teszem önmagammal, ha lehúzom, mint valami konc.
A szeretet röpít. Ha valakit szeretek, annak szárnyakat kell adnom.
Magamtól nem tudtam, hogy így van, de időközben megtanítottak rá.
És ha ez sikerült, ha ez, ami veled történt, akkor talán sikerülni fog minden, amit tervezek."
Szabó Magda
Soha nem olvastam még ilyen gyönyörűen leírva, hogy milyen fontos az, hogy, ha valakit szeretsz, azt engedned kell. Nem elengedned, csak hagynod azt, hogy olyan legyen, amilyen szeretne, és azt tegye neked, magának, amit szeretne.
Miért van az, hogy az ember a társas kapcsolataiban mindig túlzásokba esik? Mindig túlságosan utál, túlságosan szeret, és nagyon akar, vagy nagyon nem akar, de azt is moströgtönegyszerre!!! Ez micsoda? Önzőség vagy félelem?
De mégis mitől? A magánytól?
