"Légy mindig kész álmodni - utadat ez a csillagok felé vezérli.
Légy mindig kész szeretni, s engedd, hogy szeressenek- istenek kiváltsága ez.
Légy kész mindig rá, hogy nyitott szemmel élj - rövid az élet, hogy magadba zárulj.
Légy mindig kész nevetni - a lélek éneke az."
(régi angol imádság)
Annyi minden történt az elmúlt két hónapban.
Nehéz időszak volt ez nekem,és végtelenül elfáradtam.
Minden nehézséget sikerült legyőzni,de ehhez szükség volt minden erőmre,
mondhatni,ember feletti erőre.
De valahonnan mégis megkaptam,és amíg küzdöttem,nem éreztem fáradtságot.
Csak most,hogy túl vagyunk már a nehezén.
Jó lenne most pár hét,amíg nem történik semmi,
senkinek nem lesz semmi baja ,
nem kell gyorsan utazni,
és egyátalán...
Hagyjon egy kicsit a világ békén most!
Néha szükség van a magányra, a megnyugváshoz idő kell.
Szeretnék egy kicsit visszavonulni saját csigaházamba,
ahol a saját dolgaimmal foglalkozhatok.
Szeretnék írni (feltámad a liliom blogom) és festeni,zenét hallgatni...pihenni.
Tán nem akkora kérés ez.
Szeretem olvasgatni mások gondolatait.
Akkor is,ha nem kommentelek ma már sehol,csak néhány barátnál.
Csalódtam emberekben,vagy inkább úgy fogalmazok ,hogy "blogbarátokban".
Kétszinűséget , mások kijátszását vagy minden valódi ok nélküli lejáratását tapasztaltam meg itt.
Előbb nem értettem,később igen: ezek az emberek ettől hiszik magukat jobbnak,okosabbnak,különlegesebbnek,mint a többiek.
Több "blogbarátról " kiderült,hogy a különböző nevek mögött egyetlen ember rejtőzködik,szerepeket játszva.
Nem tartom sem felnőttnek,sem egyenesnek ,sem barátnak az ilyet.
Még virtuálisan sem.
Ma is olvasgattam,és találtam egy bejegyzést az egyik toplistás blogban.
Annyira ismerős volt az írás, Megtaláltam a blogomban
2007. május 29.-i dátum alatt.
Érdekes volt más blogján találkozni a múltam egy darabkájával,
hiszen hogy ezek a szavak nekem akkor miről szóltak,
csak én tudom.
Most másnak talán ugyanazt jelentik,talán egészen mást.
A múltunk a sajátunk.
Minden pillanatunkat hordozza.
Olyan , mint egy mély kút.
Végtelen,szinte feneketlen,időnként vissza tükröződik belőle valami.
Most egy tükörként hullottak elém a saját szavaim.
Kicsit talán másként fogalmaznék,de ma is ugyanazt jelentik,mint akkor.
Lényegében nem változunk.
A kép két éve készült.
Elaludtak anyjuk szívhangján,közben fogják egymás kezét.
Nehezen érkeztek,annál nagyobb öröm minden egyes velük eltöltött pillanat.
Nagyon nehéz négy héten vagyok túl.
Talán ha az igazságérzetem nem lenne ennyire erős,akkor könnyebben vállalnám fel az ilyen feladatokat.
Ha igazságtalanság történik a szeretteimmel,valahogy mindig értetlenül állok előtte,és borzalmasan fáj a tehetetlenség.
Most megismertem az életnek olyan szeletkéjét,amiről csak a fantáziám szült eddig képeket.
A valóság más,mint a képzelet.
Sokkal keményebb.
Túl vagyunk már rajta, azonban egy életre meghatározó tapasztalatokat szereztem,amit nem kívánok senkinek.
Volt ebben előbb düh,majd szomorúság,majd a tehetetlenség tudata,végül fizikai fájdalom.
Nehéz kilábalni az emlékből,de igyekszem.
Az élet olyan, mint a rajzolás:
néha gyorsan és határozottan kell cselekednünk, a dolgokat erélyesen kézbe vennünk, és arról gondoskodnunk, hogy a nagy vonalak villámgyorsan előttünk álljanak.
Semmiféle lagymatagságnak, kételkedésnek itt nincs helye, a kéz nem remeghet, a szem nem pisloghat ide-oda, hanem egyedül csak arra irányulhat a tekintet,
ami előttünk van.
(Vincent Van Gogh)
