Ma reggel rózsákat láttam a hóban!
Gyönyörű volt!

A fehér takaróban ott hajladoztak a tűzpiros virágok.
Tudom, most azt hiszed, képzelődöm, és te biztosan tudod, hogy ilyen nincs.
De én LÁTTAM!

Persze már megtanultam, hogy jobb, ha nem mondom el senkinek, amit látok, mert amit más nem lát, azt én sem láthatom.

És ha mégis, akkor egy kézlegyintéssel elintézik: túl élénk a fantáziája. Ez persze a jobbik eset, de most ha a rózsákra gondolok, olyan jókedvem lesz, hogy nem is fontos, hogy elhiszed-e.

Mások vagyunk.

Mindenki más.

És mindenki kicsit szomorú lesz a gondolattól, hogy neki titkolnia kell, hogy ő más. Pedig nem is más, csak éppen annyira, mint te vagy én. Én látom a rózsát a hóban, te érzed a fényt a sötétben, ő hallja a csendet... Nem olyan nagy dolog.

Mégis, kényelmesebb, ha ezekről nem beszélünk, csak a latyakról, és a mindent elborító szennyről, mert azt mindenki látja.

Arról nyugodtan beszélhetsz. Azzal nem okozol zűrzavart.

Azon nem kell gondolkodni, és összeborulhatsz a többiekkel, hogy szép lassan tönkre megy a világ.

Ez velem a baj,ha ez baj,,hogy más vagyok. Hogy merek más lenni.

Hogy észreveszem és látom a rózsákat a hóban.

És elhiszem neked,hogy hallod a csendet.

Én is hallom.

Van,aki elfogadja ezt,és van,aki képtelen kilépni maga alkotta korlátai közül.

Ki adhat ez alól nekem feloldozást?

Kell nekem egyátalán feloldozás?

Úgy érzem nem.

Becsülettel ,szeretettel élek,de más vagyok,látom a rózsákat a hóban.

Várok,amíg más is megérti,hogy jogom van látni.