Nézem a rohanó várost.
A műanyag nőket, akiket újságok öltöztetnek.
A vagány pasikat, akiket hárombetűs márkanevek irányítanak.
Álarcok mögé bújva, festett vigyorral a képükön gyűrik a métereket.
Sokuk okostelefonon lóg, s észre sem veszik, hogy mellettük ül, akivel épp sms-eznek. S mikor találkoznak, olcsó játékokkal kábítják egymást, ahelyett, hogy őszinteséggel hidakat építenének a másikhoz.
A média boldogságot ígért nekik, azt mondta, ha felveszik az álarcot, minden rendben lesz.
De nem ez történt. Hogy miért?
Mert bármibe is csomagolod magad, csak az határoz meg, aki a szívedben vagy.
S ha megkeményíted magad, mondván, nem okozhat neked senki fájdalmat, olyan útra lépsz, amelyen boldoggá sem tehetnek.
Meg kellene hát tanulnunk újra szívvel látni egymást.
Újra szeretni, menni, élni.
Lefordulok a sarkon, és egy idős nőt látok.
Hátát megtörte az élet.
Apró kezét gyűrögeti, mint valami papírgalacsint.
Rám néz, mosolyogni kezd.
Viszonzom. Veszek tőle a kis virágcsokraiból.
Amikor több pénzt akarok adni neki, megrázza a fejét, és megsimogatja a kezem.
Nem szólunk. Nem kell.
Mert rám néz, és szemében ott ragyog az élet, mit egész nap kerestem.
S akkor megértem, nem veszett el a szépség, mellyel születünk.
Talán csak nem vesszük észre.
Az élet gyönyörű erdejében terjed a beton,
s a butaság, mint a gaz, de míg dobban a szívünk,
s míg meglátjuk egymást a rohanásban,
addig van remény.
Perceink lassan elhalványodnak az időben,
mint a Hold viaszos fénye a felhőkben.
Úgy kellene hát élnünk, hogy majd azt mondják rólunk,
méltók voltak embernek lenni, mert törődtek egymással.
