Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.

A többi nem az.

A többi boldogtalan varázslat.

Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal.

Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor.

Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy

"Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam!

Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózadonunk.

Felébredünk.

Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk.

Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket,

és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

Müller Péter

gyönyörű...