Szabolcsi Erzsébet: Hangtalanul Cseresznyevirágos emlékek feszítik estjeim csendjét. Újabb és újabb árnyakat hordoznak körülöttem a süket falak. Hallgatok s emlékezem. Nemrég még ki tudtuk mondani a szavakat. Dalokat üzentek a csillagok. Borzongó virágok éledtek, ha új nap pengette a hajnal húrjait. Magamba zárt titkaim kínzó csendje kristályburokká fagyott rajtam. Levedleném - álmodó lepke - bábruhám. Vergődés. Hangtalan tánc a végtelen Univerzum néma tengerén. S csak belül kiáltok, ó nem akartam, nem ezt akartam... Gyáva bárányként menekülök-lapulok farkasok és bégető nyájbárányok elől... Ráncokat karcol arcomra a tűnődő idő. Fészeksötét éj mélyén csendes sóhaj száll. Lehull az éjbe egy újabb április.