Zágon István
Az Anya meg a Szülő

Ez a két fogalom alapjában véve ugyanazt jelenti. De azért
valahogy mégse ugyanaz. Olyan különbség van köztük – hogy is
magyarázzam csak ezt –, mint az ember azt mondja: állam, meg
azt mondja: haza. A hazáért élek és halok, az államnak adót
fizetek. És annak ellenére, hogy adót fizetni lényegesen
könnyebb, mint meghalni, csodálatosképpen mégis rengeteg
embertől hallottam, hogy lelkes örömmel halt volna meg a
hazáért, de soha senkitől nem hallottam, hogy lelkes örömmel
fizetett volna adót.

Hát, így vagyunk valahogy az anyával meg a szülővel is. A
szülő hivatalos kifejezés – az anya magánjellegű. A szülő
minden, ami értelmet jelent, erőt és kötelességet – az anya
pedig minden, ami érzelem, áldozat és a leggyönyörűbb
gyengédség a világon. Az anya meg a szülő is ember. De ennek
az egy embernek egész más tulajdonságai nyilvánulnak meg a
szülőben, mint az anyában. Aki a harmadik szobából, csukott
ajtókon át is meghallja, hogy a hathetes kislánya sír, az az
anya.

Aki szeretne azonnal berohanni hozzá, és egy kis jó langyos
tejecskével elcsitítani azt a kis ártatlankát – az is az
anya. Aki be is rohan hozzá, kibontja, megnézi, vízteleníti,
de soron kívül egyetlen korty anyanektárt se juttat neki,
hanem szigorúan alkalmazkodik az orvosilag előírt étrendhez
– az már a szülő. Akinek majd a szíve szakad ki, amikor a
gyereknek fogzási fájdalmai vannak – az az anya. De aki
csukamájolajat ad neki, hogy mennél hamarabb jöjjön ki
mennél több foga – az már megint a szülő.

Általában: aki képes arra, hogy a saját, önszülött
gyermekének beadja a csukamájolajat, azt a szörnyű, dohosan
csúszós, ízetlen és mégis elbírhatatlan ízű kotyvalékot – az
nem is lehet anya. Az csak szülő lehet. Aki azonban
ugyanakkor képes arra, hogy azt mondja: gyönyörű, jaj de jó,
jaj, de finom, és hősies elszántsággal a szívében, de
háborgó indulatokkal a gyomrában maga is kóstolja azt a
veszekedett csukamájolajat – az nem a szülő, kérem. Az már
megint az anya.

Aki büszke arra, hogy az ő gyermeke már olyan nagy kisfiú,
hogy az idén már az első osztályba iratkozik – az a szülő.
De az, ki az iskola megnyitásának napján sírva kíséri el a
gyereket abba a tiszteletreméltó épületbe, és amikor először
engedi be a többi gyerek közé, akkor úgy érzi, mintha a fia
Dániel lenne, aki most lép be az oroszlánbarlangba – az már
megint az anya. Aki nappal megbünteti a gyereket, mert
elszaggatta a nadrágját – az a szülő. De aki a kis nadrágot
éjjel könnyes mosollyal foltozza meg – az az anya. Aki azt
mondja: haszontalan kölyök, már megint nem tanulsz? – az a
szülő. De aki fűnek-fának keservesen panaszkodik, hogy annak
a szegény gyereknek, mennyi rengeteget kell tanulni – az már
megint az anya. Aki a kamasz fiát tánciskolába viszi – az a
szülő. Aki büszkén figyeli, hogy az a haszontalan kölyök
milyen ügyesen teszi már a szépet annak vagy annak a
kislánynak – az még mindig a szülő. De aki ugyanakkor
nagyokat nyel, mert úgy érzi, hogy most kezdik tőle
elszakítani lelkétől keletkezett magzatát, és tulajdonképpen
legjobban szeretné a fia táncpartnerét, azt a kacér, kis
szőke démonnövedéket megpofozni – az már megint az anya. És
mégis: az anyából lesz a jó anyós, a szülőből a rossz. Amely
anyósi állapot tart mindaddig, amíg meg nem születik az első
unoka. És akkor valami egész váratlan és meglepő dolog fog
történni. Eltűnik a szülő, eltűnik az anya. Vagy mondjuk
inkább: a kettő összeolvad, és nagymama lesz belőle. De ez a
nagymama se az anyára nem hasonlít, se a szülőre. Annyira
nem, hogy állandóan hadilábon áll mind a kettővel. A szülőt
ridegnek tartja, az anyát túlzónak, és csak egyvalakivel
azonosítja magát teljesen és százszázalékosan: a gyerekkel.
Mintha soha nem lett volna szülő, és soha nem lett volna
anya. Mintha így született volna, ötvenegynéhány esztendős
korában, egyenesen nagymamának.