Budapest, Oktogon, tömeg.
Idős, hajlott nénike érkezik a zebrához és készül átkelni a rövid ideig nyitva tartó zöldön. Lassú, mert jobb kezében elől botja, bal kezével pedig maga mögött húzza gurulós szatyrát. Benne krumpli, savanyúság, alma, ingyenes újság, szemüveg, orvosi leletek: az élete. Lassúságával kockáztatja, hogy elgázolja két sávnyi kocsi, vagy a 4-es 6-os villamos.
Budapest, Oktogon, tömeg.
Fülkarikás, tetovált, orrpiercinges srác áll a zebránál. Vörös haj, kakastaréj, kihívó tekintet, láthatóan bármikor kész verekedni. Punk, ha volnának még ilyen kategóriák.
Együtt érnek a zebrához.
A néni elképesztő lassúsággal kezd átbotorkálni az úttesten. A járókelők kikerülik, legfeljebb mandinerből nézik kínlódását. De ekkor a kakastaréjos mellette terem, udvariasan elkéri a kézikocsit, egyik kezével húzni kezdi, amíg másik karját kapaszkodóul kínálja fel. Az egész utca őket nézi. Még épp időben átérnek.
A néni hálálkodik a punknak, a punk pedig e szavakkal hárítja nevetve: „Semmiség, tessék csak hagyni a gecibe.”
A néni meglepődik, majd ő is nevet.
Két generáció mosolyog egymásra.
