Nap-fiú a Víz-Kedvesnek

Te mindig is tudtad, hogyan kell szeretni,
az idő mélyéből hoztad ezt Magadban,
a Lét írta Beléd, nem volt mit tanulni,
lelkedben hordozod öröktől, kódolatlan.

Én csak most tanulom bokros idő múltán,
mit jelent szeretni, és mi a szerelem,
nehéz a lecke, sok a csüggedés,
nekem nem akárkit: Téged kell szeretnem.

Kell, mondom, mert belém a kell van kódolva,
sorsom, végzetem vagy ősidőktől fogva.
Te nem akárki vagy, Te az Egyetlen vagy,
nekem az örök Nő, teremtés csodája.

Buja, ős- mocsár a lelked,
hínár-liános vízi rengeteg,
veszélyes, vad, és hívón gyönyörű,
iszap-mélye ős-titkot rejteget.

Vizéből nedves tűz világít,
halványan derengő zöld lápi fény,
sűrűje lidérc-láng járta víz-vadon,
melyben csillogva cikáz ezernyi furcsa lény.

Színén tündérrózsák dísz-sora,
benn ezerszín nyüzsgő élet járta át,
az örök teremtés-elmúlás temploma,
mely őrzi időtlen női léted titkát.

Titkodnak akarok avatottja lenni,
ám kitudni Nap-lélekkel nem lehet,
a metszően éles nappali sugár
csüggedten verődve hagyja el felszined.

Talán a Hold az, mely párás éjszakán
sápadt sugarát ködön át hullatva
halvány víz-fényeddel egyesülhet,
és az őrzött tudást magába szívhatja.

Mostmár tudom, Holddá kell lennem,
búcsút intenem a sárga fényű Napnak,
mert csak akkor, s úgy van reményem
részesévé válni örök-mély titkodnak.

Holddá kell lennem, hogy lelked befogadjon,
sugaram így talán vágyat ébreszt Benned,
víz-tűzzel a holdfény tán könnyen vegyülhet,
és remélheti tán elnyerni szerelmed.

(köszönöm, szívbemarkolóan gyönyörű)