vajon a hóvirág készül a tavaszra?
tudja-e, egyszer eljön érte a fény
sötét magányából hogy kicsalogassa,
mi is olyanok vagyunk, mint a hóvirág,
egy életen keresztül csak vegetálunk,
épp, hogy élünk,
azokért a ritka pillanatokért,
amikért majd érdemes életre születnünk,
amikor nekünk ragyog a Nap,
mikor az ember az élettől annyit kap,
hogy hálája jeléül beleszépül,
mi mindig várunk valamire,
ritkán jön az élet pillanata váratlan,
a várakozás,
a majdnem halál pedig olyan hosszú,
a hosszú sötétségbe az ember belecsúnyul,
nem szeretek várni,
ha nem látom a várakozás végét
olyan kilátástalan,
ha egyszer mégis eljön, az jó lesz,
de ha mégsem?
jó lenne, mint a hóvirág
semmiről se tudni,
arról se, ha késik a tavasz,
ha várat magára a beteljesülés,
nem is kell a remény,
csak a fény,
mikor megérkezik,
mikor felragyog a váratlan vendég,
olyankor lenne jó csak élni,
csak úgy belepottyanni az életbe,
addig békésen szunyókálni,
akkor felébredni,
mikor az ember érzi,
megérkezett az igazi,
az igazi élet,
amikor nem kérdés, érdemes-e?
a hóvirág ilyet soha nem kérdez,
jó lenne csak akkor lenni,
csak azokban a pillanatokban élni,
mikor úgy ragyog az embernek lelke,
mint tél végén a hóvirág fehér köpenye.