Amikor anyám beteg lett,kórházba került,és a hátralévő idejét ott töltötte.

Négy éves voltam. Látogatni nem lehetett. Megtanultam írni és olvasni.

Nyomtatott nagy betűkkel írtam a leveleimet és rajzoltam,szineztem.

Egy ideig gyönyörű rajzok érkeztek tőle és versek...aztán ez elmaradt és csak levelek jöttek,amiket mint utólag megtudtam,már apám írt.

Nem mondták meg nekem,hogy meghalt,és én vártam a rajzokat,verseket,és a simogatást,majd,ha kijöhet a kórházból.Vártam,vártam,egyre türelmetlenebbül és egyre több fájdalommal.

Aztán iskolás lettem.

Apám hozott egy új anyukát,mondta,hogy ezentúl őt kell "édesanyám"nak hívnom.

Én a régit akartam.

Beadtak egy bentlakásos intézetbe,ahol emlékeim szerint csak sírtam,és mindenkit megharaptam,haza akartam menni...végül három nap után behívatták apámat,és közölték vele,hogy "vigye haza a gyereket,mert itt belehal a fájdalomba". Erre tisztán elmékszem.

Azután írattak be egy másik iskolába,kedves tanítónénihez,aki hasonlított édesanyámra,szeretett engem. Egyszer a szünetben odalépett mellénk egy másik tanítónéni,megsimogatta a fejemet,és azt kérdezte," ez az a kislány,akinek meghalt az anyukája?".

Így tudtam meg az igazat. Nem is értettem,hogy akkor most hol lehet az én anyukám.Megkérdeztem otthon.

Nevelőanyám azt válaszolta,"mit érdekel az téged,most én nevellek", és jól megvert. Apám pedig hagyta. Az anyám egy életen át tabu téma maradt,ma is az. Nem kérdezhetek,mert nincs válasz.

Az ezt megelőző években,amikor anyám még élt,és a kórházban volt,én a keresztanyámnál voltam. Ő szeretett. Keresztapám asztalos volt,intarziás bútorokat készített. Gyönyörű darabokat. Fejben nagyszerűen tudok intarziát készíteni. Játszottam a lehulló fadarabokkal,a sablonokkal,félkész darabokkal.

A faforgács illatát szeretem,megnyugtat,jó érzés megérinteni...