Az életben mindig teszünk valamit ,vagy mondunk, viszonyulunk másokhoz.
Persze nem kell, de olyan embert személyesen még nem ismerek, aki teljesen szabad a kellektől, aki mindig csak azt teszi, amihez kedve van, s amit a szíve diktál...
Most is nézem az órát...
Kergetem az időt sokáig, az anyagot, ami földhöz köt...
Csak röpke randevúim vannak önmagammal... aztán megyek, mert várnak rám, számítanak rám, fontos és hasznos dolgaim vannak, nem okozhatok csalódást senkinek. Még most is nagyon fontos számomra, mert még annyira kell a mások szeretete, megbecsülése. És teljesen mindegy,kik azok a mások. Férj,gyerek,barátok,munkatársak...
Pedig megtehetném, hogy lerázok magamról mindent...és nem akarok többé megfelelni. Vagyok, aki vagyok. De ez nagyon nehéz, az elvárások néha ólomsúlyként nehezednek a vállamon.
Szerintem az ember is képes volna repülni, ha nem láncolná le magát folyton.
A tudatosság nem bűntudat, a szeretet nem félelem.
Hatalmas szabadság , amikor megtapasztaljuk, hogy nincs szükségünk mások szeretetére, sem elismerésére.
Mert megtaláltuk önmagunkat,és bátran vállaljuk önmagunkat...szeretjük önmagunkat.
Akkor adhatjuk a világnak önmagunkat...a feltétel nélküli szeretetünket.
Aki nem ért valamit, nem elég intelligens. Aki nem tud valamit elfogadni, nem elég toleráns.
A szeretet a toleranciával kezdődik. Elsősorban saját magunk fele.
Kiváncsi vagyok, hogy amikor vége az utolsó dalnak is...
mi marad?
