Nem szeretem a Halottak napját.

Minden hozzá kötődő emlékem fájó még ma is.

Emlékszem a tememtőjárás idején már fagyott,gyakran esett a hó,és én nagyon fáztam.

Azt hiszem,belül is fáztam.

Az apám soha nem beszélt az anyámról.

Semmit.

Így aztán csak az a néhány halvány emlékem van róla,ami a gyermeki lélekben nyomot hagyott.

Hiába kérdeztem,válasz sosem volt. Aztán megtanultam,hogy nem szabad kérdezni sem.

Ezért az anyámat ott az a földkupac jelentette,ahová vittem a virágot.

Fáztam ott,és fájt valami...a hiánya.

Ma már azt gondolom,hogy az apám nagyot hibázott.

Senkitől sem lehet elvenni a gyökereit,mert azok mélyen benne élnek mindenkiben.

A múlt pedig egyszer megelevenedik. Élesen,képekkel,hangokkal,illatokkal.

Az elmúlt három évben megindult ez a folyamat,egyre több információm van az anyámról.

Az apám pedig még most is hallgat.

Ha kérdezem,azt mondja,nem emlékszik.

Sajnálom őt,mert amíg nem néz szembe a múlttal,addig fog gyötrődni,és nem tud elmenni.

Mint ahogyan az életben mindent,ezt is maga dönti el.

Segíteni nem lehet.

A temetőbe nem megyek.

Utálom az a földkupacot.

Gyújtok gyertyát az anyámnak.

Annyit és akkor, amennyit és amikor én akarom.

Az a gyertya a lelkemben ég mindig.

Az,hogy elmenjek a temetőbe,csak egy külsőség.

Egy megfelelés a világnak,mert így illik.

Hát nem megyek.

Megengedem magamnak,hogy nem megyek el ahhoz a földkupachoz,

ami annyi fájdalmat okozott nekem.