Add vissza perceim, amiket másra vesztegettem, add vissza érintéseim, amik másokat óvtak.
Aztán add vissza ifjúságom, és vele a hitet, hogy hinni nem lehet semmiben.
És amikor egyedül vagyok, add vissza magad.
S olvass mesét, azon a hangon, amit tőled még sosem hallottam.
Majd a gombok tudják, merre kell gurulni s ne nyúlj utánuk, hagyd őket világgá menni.
Add vissza a neved, add, hogy érezhesselek; kövess a magányba, árnyékokba surrant énem aurájába, és hívd, hívd nekem vissza magad, a múltból törd össze sajátos álmaimat.
Add vissza az álmaimat...
A csönd kopog, beengedem, testedre leheljen...
ezeket a sorokat október 31.-én a halott édesanyámnak írtam...aki szentestén ment el,a karácsonyfa alatt...amikor 5 éves voltam...
aki pedig erre a bejegyzésre ezt a kommentet írta,az egy szívtelen,gonosz ember...
kioktató hangnemben beírni egy bejegyzéshez eleve bunkóság,
de sehova nem írni,csak oda,ahol beleköthet, bánthat...ez őt minősíti...
,,Hogy álmaidat megvalósítsd, fel kell ébredj! Ilyen metafórákkal ne kábítsd magad...Nem elég csend liheg körülödted??"
jobb ha tudod,hogy nem vagyok álmodozó,a világot nagyon is reálisan szemlélem,az életem mozgalamas...
az anyám halálának a csendje pedig amíg élek elkísér...
nagyon beteg lelkű ember az,aki ilyesmiben leli az örömét...
