egész nap nyamvadt voltam,fáradt és kedvetlen...nem fáj semmi,mégis minden...a környezetemben midenki hasonlóra panaszkodott...hirtelen jött a nagy hideg,légnyomásváltozás és egyebek,meg tudom magyarázni,de attól nem lesz jobb... az előbb elolvastam egy kedves barátom írását,és az is úgy elkedvetlenített... egyedül érzi magát,a társas magány...pedig mennyire nincs egyedül ezzel,olyan sokan érzik ugyanezt,és nehéz a változtatás... amíg fiatal az ember,addig kell lépni,nem tűrni,nem szenvedni,nem remélni a csak remélhetőt,hogy majd jobb lesz...nem lesz jobb...de ezt csak utólag látjuk be,miután egy életet átreménykedtünk...változhatnak a körülmények,sok minden javulhat,de ha csak mindig az egyik ad...ad....ad...és ad magából,vissza pedig semmi,vagy csak morzsák,az sosem lesz jó... értem a sorait,nagyon is értem... kicsit úgy érzem magam,mint egy fáradt lepke az őszben...az évek röpülnek,és mindig és mindig újra s újra talpra kell állni,repülni kell...de nehéz...
