Csak ülünk az erdőben, és a fákat nézzük, amint némán haldokolnak.
A napfényben, engedelmeskedve az ősz akaratának.
Hallgatjuk a szelet,
és mosolygunk, hogy szépek vagyunk és fiatalok, érinthetetlenek.
De egy napon eljön majd saját elmúlásunk, a perc ,
amikor el kell hogy engedjük egymás kezét, ahogy a falevél az őt tartó ágat.
Aláhullunk az ismeretlenbe.
Vajon ki megy majd először?
Csak ülünk az erdőben, és a fákat nézzük, amint némán haldokolnak
a napfényben.
Lágy, lágy simogatás, szeretlek , ahogyan a levél
az ágat, és bennem élsz, mint a fában a napsugár.
Éltetve.
Örökké.
ne gondold,halván
búcsúzkodik az erdő!
csak álmodni tér...
