Nagyon nehéz volt, olyan konokul ragaszkodott az előző helyével. Szinte minden ágával kapaszkodott a megszokotthoz, ahhoz a helyhez, ahol felnőtt. A nő azonban erősebb volt. Több órába is bele tellett neki, mire kiásta, de végül sikerült. A neheze viszont még csak ezután következett. Felcipelni a dombra azt, ami kitartóan ellenkezik, dacol az ember makacs természete ellen. A zsák és a foltja. A facsemete pont olyannyira volt ellenálló a külső erőkkel szemben, mint a nő. A nő elhatározta, hogy a domb tetején magányosan álló öreg fa mellé ülteti a fiatal fakezdeményt. Évek óta figyelte távolról, ahogy a terebélyes lombkoronával megáldott fa harcol az idővel. Betegeskedett, de kigyógyult belőle. Korhadt, mégis új hajtásokat hozott évről évre. Belül üregei ürességet hagytak benne, ennek ellenére szerette azt a mókuscsaládot, akiknek otthonául szolgált. Egyedül volt, valahogy mégsem tűnt szomorúnak. A záporok után újjászületett, a széllel együtt hajtotta kusza ágait, hogy a madarak, ha pihenni szeretnének, belekapaszkodhassanak. Nehéz volt a fiatal fa. Mire sikerült felevickélnie vele, addigra leizzadt, de belülről hajtotta valami megmagyarázhatatlan érzés. Nem sajnálta rászánni az időt, pedig már rég a munkahelyén kellett volna lennie. Nem sajnálta a fáradtságot, mert mindez igazából édes teher volt a számára. Jót cselekedni sohasem késő, de érdemes lenne előbb mérlegelni, hogy kiért is tesszük mindezt, a környezetünkért, vagy sokkal inkább önmagunkért? Ki van egyedül és ki vágyik barátokra? Ki a zsák és kicsoda a foltja? (belső :-) )
