Márk Miklós Amikor Amikor köd lepi hajnalunk vigyázó ölelését, hallom sóhajod. Virrad. Nem mozdulok. Lepedőm ráncai közt még érzem illatod. Amikor mesélni kezdtem, nem hitted az elején, végtelen történet. Majd lettél magad is része, - ezüstje a holdsugárnak - létemnek igézet. Amikor erőm elhagyott, térden csúsztam tovább, míg jövőm észrevett. Háttal a falnak állok, magamban elképzeltelek; szivárvány született. Amikor megsimogatja az ősz a reggeleket, maradsz szívem dobbanása, s hálóm elporladt a parton, korhadt csónakom alján alszik emlékeim hasonmása. Míg keresel, száz év egy pillanat, kavicsok közt, csendes víz alatt.
