Júliusi ima





Az este küszöbén üldögélve nézem,
Győr fölött miként fénylenek föl
egyenként
a júliusi csillagok;
és emlékszem, egykor,
-  több is, mint harmincöt éve, -
Pesten is
ez a fény-ármádia mutatta az utat,
mely büszke, ifjú fénnyel
a Petőfi téren előttem ballagott.

Azóta hányszor halt el álom,
és hányszor feketült el a lélek!
De mindannyiszor szólt egy hang,
jött egy szó, ami új életet lehelt, -
és peregtek tovább az évek.

Sokszor féltem, remegtem,
fogaim összeverődtek,
mert a szép szó ecetté vált,
és mocsárba fúltak a fények, -
de bennem rekedten énekelt tovább
a bizodalom, a hit,
hogy léteznek még
gondtalan, derűs napok, szépek.

Voltam gazdag, boldog is, betelt a
szép akarat, - majd újra tiport
a rabló ősz, és kedvem mállott,
mint hitvány vakolat.

Gyakran fogtam hangom suttogóra,
és simogattam
áldott gyermek-fejet,
örömömet most ők váltják igazra,
mi eddig nem volt más,
csak pőre képzelet.
Anyának lenni jutalom.
Amit kellett,
én már elvégeztem: már csak némán
nézem nagyfiam, s ha néha kell,
már ő plántál lelkembe lelket.
Verset is dünnyögtem olykor,
öröm és bánat feleselt benne;
lányom szép, kék szemében lángolt
egy-egy lágyan hajló rím kegyelme.

Vándor voltam, tág ösvényen terelve,
ki naponta faggatta sorsát,
ezen a bolygón vajon mit...?
...és hol keresse..?
Szeretetet, hitet. Szerelmet is...
Tudtam, hogy létezel valahol,
van zug, békességes,
és nem kértem soha mást,
csak azt, Uram, hogy addig éltess,
míg rálelek egy aprócska téren,
hol nyári lombok árnya fröccsen
karcsú, sárga
templomtoronyra, gyönyörűen,
zölden.

Már rádtaláltam,
s a közhellyé koptatott boldogság
halkan zúg föl bennem, -
és én magamban megteremtem,
hogy képzeletem a messzeségre
hosszú hidat miképpen íveljen.
...de az ember, lásd, oly telhetetlen:
most már azt is kérem,
maradjon így minden, ahogy ma van.
Együtt. Békességben.


Boldog születésnapot!