kevés idő maradt ma a bloglásra...

ma este egy pár éve írt könyv első fejezetével álmodjátok magatokat egy kis időre a Himalájába...

a Cso mo lung ma -hoz, tibetiről fordítva a Földanyácskához...

Ahol a hegyek az égig érnek

A Himalája egy külön világ.
A „ hó országában” az idő és a tér olyan különleges jelentéssel bír, mint sehol másutt a világon.. A Himaláját szavakkal szinte lehetetlen lefesteni. Az érzések, a benyomások és a rettegés egymás után kerítik hatalmukba az embert, akár az álomban. A képzelet és a valóság kibogozhatatlanul fonódik össze.

Ahhoz, hogy az ember képes legyen megérteni azokat a megfejthetetlen összefüggéseket, melyek lényegét jelentik ennek a világnak, ide kell születni.
Minden ékesszólás szegényesnek tűnik, ha beszélni akarunk erről a hegységről.
Mégis megkísérlem olvasóimat néhány írásban átvezetni az istenek lakhelyén.

Itt minden óriási, mérhetetlen, fenséges és titokzatos.
Minden egyszerre félelmetes és csalogató, magasztos, és fenyegetően halálos.
Minden lépésnél érezhetjük azoknak a misztikus és nyugtalanító lényeknek a jelenlétét, amik hol jóságosak, hol ellenségesek.
A jeges csendet csak a lavinák fojtott morgása, a jégtömbök fémes pattogása és az időnként felzúgó szélvihar töri meg.

A hegyeket itt az isteneknek állított szent oltároknak tekintik.
Egyes hegycsúcsokat sérthetetlennek tartanak, ahol az ember a puszta jelenlétével is beszennyezné az istenek fenséges lakhelyét.
A hegyeknek adott tibeti és szanszkrit nevek is azt mutatják, hogy ezek a csúcsok nem csupán sziklák és ásványok megkövült tömegei.
A Csomolungma, az Everest tibeti neve azt jelenti „ az Istennő, a Földanya országa”, a Cso Oju jelentése „ a Hit támasza”, a Manaszlu „ a Lélek hegye ”, a Khán Tengri a „ Lelkek ura”,
Az Annpurna neve pedig azt jelenti: „ a Bőséges Termés Istennője”.

Az ember soha nincs egyedül a tibeti fennsíkon, sem szikkadt földjein, sem a legmagasabb és legelérhetetlenebb csúcsok örökös fénnyel vakító hómezőin.
A tibetiek szerint, ha a hegymászó egy bizonyos magasságnál megszédül, az nem az oxigén hiány miatt történik, hanem a rossz szellemek hatására, vagy azért, mert a vándor lelke nem elég erős.
Amikor egy tibeti zarándokútra indul, sohasem a kíváncsiság vezérli, hogy más emberekkel találkozzék, új helyeket lásson, vagy megismerje a természet arcát.

A táj szépségei, vagy a művészeti kincsek ritkán érdeklik. Számára majdnem közömbös mindaz, amit mi, nyugatiak csodálattal szemlélünk.
Ami igazán fontos a tibetieknek, az a lélek. Ő a bensőjét vizsgálja, meditál és imádkozik.
Egy kolostornak nem akkor van számukra nagyobb fontossága, ha építészetileg jelentős, hanem ha valamilyen szent helyen épült.
Alapvetően minden hely szent, hiszen Isten mindenütt jelen van.

Ha egy ösvény veszélyes, vagy meredek, akkor a tibetiek ahelyett, hogy megjavítanák, inkább fohászokat vésnek az út menti sziklákba, mert meggyőződésük, hogy ily módon a jó győzedelmeskedni fog a rossz felett.
Az ima és a meditáció alapvető meghatározója a tibetiek derűs fatalizmusának.
Az egyik közmondás így fogalmaz:
,,Térdelj le, ahol mások is térdelnek, mert Isten ott van, ahol sokan imádkoznak."
Így aztán az utak és ösvények mentén megszámlálhatatlan nyom jelzi a természetfeletti erők jelenlétét, mintha a láthatatlan szellemi útvonalak pontosan egybeesnének a valóságos hegyi utakkal.

(részlet a Szélparipa című könyvből)

szép estét!