Virágvasárnap, vagy ahogy Európa-szerte nevezik: „pálmák vasárnapja”, egy héttel előzi meg húsvétot. Ezen a napon a kereszténység a Jeruzsálembe bevonuló Jézusra emlékezik, akit hívei királynak kijáró hódolattal, pálmaágakkal köszöntöttek. Így vált virágvasárnapi szokássá a pálmaszentelés, s ahol a növény nem él meg, mint például nálunk, ott a fűzbarka-szentelés járja. A „helyettes” kiválasztása nem véletlen. A fűz leveles ága emlékeztet a pálmáéra. A két növény a zsidó hagyományokban is összefonódik: sátoros ünnepi felvonuláskor a zsidók pálmaágból, fűzből és mirtuszból font „thürszoszt” hordoztak. A pálma – a datolyapálmáról van szó – a mediterráneum keleti felének időtlen idők óta egyik legfőbb táplálója. Ezért, mint a fák királynőjét, mélységes hódolat övezte. Egyiptomban, Babilonban, Arábiában, Föníciában a termékenység, az anyaság és a születés fájaként tisztelték. Fönícia neve a pálmáéval (phoenix) egy tőről is fakad, csakúgy, mint a főnixmadáré, amely a pálmafa elhamvadó tüzében születik újjá. A babiloni teremtésmítoszban az élet fája, a pálmafa, maga az életadó anyaistennő. Dávid királyi házának is Pálma, héber nevén Támár volt az ősanyja, akiben valószínűleg a termékenység istennő, Asztarté rejtezett, akárcsak a régi Izrael egyetlen női bírájának, Debóra prófétanőnek az alakjában, aki pálma alatt ülve közölte jósigéit. A rege szerint pálma tövén született Apollón isten. Az arabok Mohamed színre lépte előtt szintén istennőként imádták a datolyapálmát, évenként megtartott ünnepén női ruhába öltöztették. A keresztény hit elterjedésével ez a képzet tovább élt. A pálma – a mi karácsonyfánk délszaki párjaként – Jézus születésének, az évkezdetnek a fája lett, és a téli napfordulókor a Nappal együtt álló Tejút képmása. Figyelemre méltó, ahogyan a betlehemi születést ábrázolták a Jézust prófétaként tisztelő igazhitű arab miniátorok. A helyszín kiszáradt pálmaliget, Mária egy fába kapaszkodva hozza világra a gyermekét, és a csodás születés eredményeként a pálmák újra kivirulnak. Nyugat-Európában a Mária-kultuszt a szentföldi zarándokok terjesztették el. Jelvényük a pálmaág és a köpenyükre varrt vénuszkagyló volt, az Istenanya „egy másik” pogány elődjének attribútuma. A szent család Egyiptomba menekülésének a jeruzsálemi bevonulásának ábrázolásain gyakran találkozunk pálmával, de pálmaágat tart kezében a haldokló Szűzanya, pálmaágat hordoznak az aprószentek, valamint mártír szentek a halál felet aratott diadal, a feltámadás jelvényeként. Virágvasárnap a palóc leányok egy szalmabábut menyecskeruhába öltöztettek és énekelve végigvitték a falun, aztán levetkőztették, majd vízbe dobták vagy elégették. A szokás a múlt század évtizedeiben még élt. A szalmabábut kisze, kiszi, kicevice, villő, banya stb. névvel illették, a szokást kiszehajtásnak mondták. A kisze szláv eredetű szó, és, a jellegzetes böjti ételnek, a savanyúlevesnek, a korpaciberének a neve. A kiszebábu magát a böjtöt szimbolizálta, kihajtása pedig a böjt örömteli kiűzését, ami együtt jár a visszatérő húsos napok köszöntésével. „Haj, kisze, kiszéce, gyűjj be sódar, gömböce!” A kiszehajtás a farsangtemetés tükörképe. A szokás északi szláv és német párhuzama a „halálkihordás”. A halál jelképi szinten az éves körben mindig a télhez kapcsolódott. A kiszebábu másik neve, a banya, ugyancsak a telet asszociálja. Banya, vagyis öregasszony volt a földistennő téli alakja, aki tavasszal újította meg önmagát, nyerte vissza ifjúságát és szüzességét. Az antik mitológiában az istennők az élet forrásában vett fürdővel újultak meg. Meséinkben a hős segítőtársa adja vissza a tündérhősnő télen elvesztett szépségét.
