„Amíg őriz a szemed, amíg lehunyt szemmel látsz, lehet elmegyek, de itt leszek, a lábnyomomban jársz. Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz, egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz. Nézd, itt az arcodon egy csepp, hogy eltévedt! Sose bánd, ne szégyelld, egy cseppnyi bánat ébredt ma értem, és érted. Aki álmomra ügyelt, hogyha gonosz hold kelt fel, ki a kedvemért jövőt remélt, az hogyan hagyhat el? Aki járt minden úton, aki ismert minden szót, ki száz szavamnak hangot adott, többé sose szól? A szívben, ha mennydörög, s a szemre felhő száll, zápor, ha szakad, új folyó, ha fakad: Miért fáj, miért fáj? Amíg őriz a szemed, amíg érez a kezed, amíg éltet a szíved, ne félj!” (Dés–Geszti: A dzsungel könyve)