Az ünnep süteménye: a mézeskalács Őseink a mézeskalács készítés tudományát feltehetően még az Etelközből hozták magukkal. Tápláló, egészséges és tartós élelmiszer volt ez a sütemény, így nem véletlen, hogy könnyen nagy népszerűségre tett szert. Az Indus-folyó völgyében talált 3000 éves leletek tanúsága szerint az emberiség már nagyon régen ismerte a mézet. A középkorban Magyarországon is fontos kereskedelmi cikk volt. Nem véletlenül, hiszen az emberek ezen a vidéken nem ismertek még más édesítőszert ebben az időben. Az édességkészítés nem is volt mindennapos szokás. Különleges alkalom kellett hozzá, a sütés többnyire jelentős eseményekhez kötődött. Ilyen alkalmak voltak az ünnepek, ezek közül is legfőképpen a karácsony. A mézeskalácsot korábban - főleg a nagyobb darabokat - cserépformában, később pedig ún. mézeskalácsütő formában készítették. Ezek az ütőformák leginkább fából készültek. A háziasszonyok egyszerűbb, kisebb formákkal, míg az iparosok inkább bőségesen díszített, nagy formákkal dolgoztak. A formák úgy készültek, hogy egy fadarabba (mely leginkább egy mai húsvágódeszkához hasonlít) belefaragták negatívban a kívánt mintát. Ezt aztán kitöltötték a még puha tésztával, s így sütötték ki. A mézeskalács olyan lett, amikor a formából kivették, mint egy kis dombormű. Ilyenkor már csak a cukormázas díszítés volt hátra, s elkészült az ízletes sütemény. Eredetileg otthon, a háziasszonyok készítették. Miután azonban a mézeskalács népszerűsége és ezzel az iránta való kereslet is nőttön-nőtt, hamarosan céhes iparág települt rá. A formákat mesterlegények, később pedig ötvösművészek készítették. Az így formázott mézes sütemények jeleneteket, tárgyakat, személyeket ábrázoltak. Ajándékozásuk, elfogadásuk pedig ünnep, szertartás része lett. A mézeskalács így az idők során egyszerű süteményből dísztárggyá, ajándéktárggyá vált.
