Lábnyomok Tengerpartot álmodtam. A végtelen fövenyen életemet kerestem az otthagyott nyomokban. Kettő pár lábnyom haladt szorosan egymás mellett, ismerni véltem enyémet, a másik néhol megszakadt. "Ahol a létem kínba fúlt és lelkem háborúja dúlt, mikor a sorsom mostoha, és futnom nem volt sehova, mikor a legnehezebb a kereszt, a ború, a baj, a jajj nem ereszt, épp akkor hagytál magamra?!" néztem kérdőn az én Uramra. "Az életem a kezedbe tettem, én Tenéked hűséget esküdtem, és cserébe akkor megígérted, hogy életem végigkíséred. De nézd csak, Atyám, ott a homokban, a legnagyobb rosszban, fájdalomban az ösvényen két pár lábnyom helyett csak egy pár issza a tengervizet." Rámnézett az Úr s kézenfogott: "A reád mért kiszabott sorsod te magad bíztad Istenedre, s egyedül nem hagytalak sose. Ott, hol csak egy pár nyom halad, és az a másik megszakad, legnehezebb próbák alatt, téged vállamon hordoztalak!"