Jön megint az ősz… Vagyok, mert létezem, mint minden földi emlék. Sánta perceket visz mögöttem az eltévedt élet, visszafelé siet, én meg el innen, a gyűrött aszfaltú utcák visongásából, az öntelt, pökhendi embermocsok nappalok őszi szennyeséből, a csendverte éjszakák várakozásába. El innen, hol nincs már újabb kapaszkodója a hulló levélnek, szárnyszegett virágok, mint denevérek lógnak fejjel a kóka földnek, megfagyott harmatcsepp fakó színeket csókol, s a szél is haldokló fűcsomókat sepreget. El innen, még lehet, örök telek esendőbb, tavaszához szokott, léha nyári vágyak csiricsáré szoknyájú cigányszerelmébe. El gyorsan, messze, mert ablakkeretbe festett világom redőnye süllyed, s mint itatós szívja előlem a fényt. Megdermedt ujjaim már alig ismerik fel a billentyűre váró elárvult kisbetűt. El hozzád… vagy messzebb… Már nem mehetek oda hol csobogó vizek városa vár naponta, s átölel a Duna, hol tévelygő sirályok sikongó hangja hív. És nem megyek többé már lagúnák fényt hintő, szerelmes ringásához, gondolák álmához, a térdig vízben álló paloták lábához. Nem hív a zord hegyek tajtékozva csapkodó vadvízének habja, s árral szembe libegő pisztrángjai tánca. Ami kedves volt eddig, az most jéghideg lett, meleg kezedre vágyom… …mert szívem didereg smaragd
