Alfred de Musset Velence Velencén rőt az este, nem ing a bárka teste, nyugszik halásza mind, lámpás sem int. De ülve esti parton a bronz oroszlán zordon s nehéz talpat emel az égre fel. Körül, a habban ázva, hajók s dereglyék száza, mint halk kócsagsereg, úgy szendereg. S fölöttük, míg az estben száll vízi pára resten és könnyű szél kereng -- zászlócska leng A hold az Ég piarcán elbúvik s szende arcán csillagos fellegek fátyla lebeg: A Szent-Kereszt-apátnő, ha ölti fátyolát ő, így hull rá árnyvető sűrű redő... S a vén palota-ormok s a sok bús ívü csarnok, s lovag-lépcsőn a sok hószínü fok, s hidak, az út erekkel s a mord szobrú terekkel s a rév, mely rengni kél, ha száll a szél, mind hallgat : néma város, csak egy-két alabárdos jár, hol bástyázva áll az arzenál. Óh, most míg hold dereng itt, hány drága lány mereng itt, hány gyöngyvirág, remek, vár, les, remeg . . . Ragyogni báli éjen, hány öltözik kevélyen s éjszín álarcot ölt tükre előtt. Fekszik parfőmös ágyban a szép Vanína vágyban, s aléltan, még ölel -- így alszik el. S Nárcisa a bolondos, víg gondolán kalandos mámor közt, hajnalig dalol, iszik . . . S ugyé, Ítáliába kissé mindenki kába s gyönyörre adja itt bús napjait ? Ne bánjuk hát, ha kong a vén dózse-kastély lomha avítt órája zord bús óra-sort. Számláljuk, édes, inkább makrancos, szép, rubinszád csókját, melyet vagy ád, vagy megbocsát ! S számláljuk sok-sok könnyed bájad s az enyhe könnyet, melyet fakaszt az éj, s a drága kéj!
