Flórián Csaba ŐSZ Szunnyadó horizontokon porlepte, szorongó nappalok kékülnek az éjszakába, s hullnak a tájra a még valaha büszke fény törött ujjaiból viseltes hajnalok. Itt-ott már csak vágyakban zöldell a tavasz, s feslett szempillák közt kacag, kikacag az ősz. Dérrel viaskodik, s hulltában egy-egy sóhajtó levél ijedten a fára visszanéz, de utána avarba részegül. Megváltó rügyekről álmodik az öreg jegenye, hiába hullnak szótlanul lenge hajnalok az elárvult tájra, mert kopott szempillák közt kacag, kinevet az ősz. Kell hogy legyen -van valami hatalmas rend, akár a csillagokban, ami tőlünk függetlenül éltet és él. Csak az évek múlása igaz. A többi? Nos a többi állandó megalkuvás, néma harc, virradat-alkony s kettőjük közt egy-egy zöldellő tavasz és sok-sok szürkülő ősz.
