Nagy Norbert Magány Az, hogy tőled csak távolodom, oly riasztó, mint az éjszaka, mikor gyöngén holnapom fonom szövetté, és mint a vágy maga, amely remegve letérdepel, s csak azt mutatja, hogy nagy a baj: csak emlékszem, de nem érlek el. Dobban a szív, megreng a talaj, és tenger fáradtság rohan rám. Néma mezők feküsznek hanyatt, jégcsap sír a búsuló fán. Bánat ébred a szívem alatt, mert a jó otthon van és veled, s mert magában minden pusztuló. Hangtalan dúdolgatom neved, mint mélységeit a néma tó.