rose...folytatnám a gondoltot,amit ma beírtál mindannyiunk okulására...

Múlt, jelen és jövő

Nő, anya és túlélőmester vagyok. Sok mindent megéltem, átéltem és élek most is. Itt és most. Hidd el csöppet sem érdekel, hogy hány éves vagy, az univerzumot sem érdekli, hogy az itt töltött idődet Te hogyan használod fel. Választhatjuk a szenvedést és választhatjuk a vidám játékosságot, a boldogságot, amit mindannyian keresünk egész életünkben. A legtöbben azt tartják, szenvedés nélkül nincs öröm. Márpedig van. Miért is ne lenne? Azért mert azt láttuk szüleinktől vagy nagyszüleinktől, környezetünktől, nem jelenti azt, hogy nekünk ugyanazt a mintát kell követnünk! Sőt! Legbelül nagyon is érezzük, ha valami nem helyes, aztán a szomszédoknak, barátoknak, vagy isten tudja kiknek az ítéleteitől való félelem elhatalmasodik rajtunk és kész. Már gátat is szabtunk saját magunknak a teljesség felé. Így szépen belerögzül az emberbe az, hogy másoktól várja a boldogságot, a döntéseket, az örömöket. Simán lerázzuk magunkról a felelősséget, bűnbakokat gyártunk és keresünk, pedig helyettünk senki más nem érezhet, senki más nem lehet boldog.

MÚLT
A múlthoz rettenetesen ragaszkodó emberek sosem tudnak felszabadultan örülni a napsütésnek. Pedig a múlt elmúlt. Bár az időutazás még nem áll rendelkezésünkre, tegyük a kezünket szívünkre és valljuk be őszintén, hogy azon változtatni már senki sem tud. Az idő egyébként nem létezik, mégis mi itt emberként beszabályoztuk. Úgy gondolom, amíg nem számolunk le ezekkel az ostoba terhekkel, addig nincs jelen és nincs jövő, illetve eszméletlen keserves élete van annak, aki nem tudja lezárni és kitörölni a vélt és valós sérelmeket, amiket neki okoztak, esetleg amiket ő okozott.

Ki az, aki büntetést ad? Az ember. Saját önmaga lelkét marcangolja teljesen fölöslegesen, mert az életünk oly rövid, hogy nem mérjük fel a hasznosságát és értékét, csupán akkor, amikor már túl késő. Amit most leírok sokaknak nem fog tetszeni tudom, de sajnos az igazság elől nincs hova bújni: a temetők sírköveinek simogatása még senkit sem hozott vissza az életbe és ha feltámadna szerettünk, akit míg élt, nem kellőképpen szerettünk, akkor vajon mit mondana? Hogy miért azt a követ simogatják? Miért nem az embereket addig, amíg lehet? A testünket levetjük, mint a ruhát és a lelkünk? Bizony ősidők óta várjuk, hogy legalább egyszer legyen bizonyíték az élet utáni életre. Van. Nem is kevés. Az egyetlen apróság, hogy nem tudunk a másik dimenzióval kommunikálni. Pedig nem lehetetlen. Első számú félelmünk tárgya: a halál. A születés miért nem az? Hmmm. Fatális tévedés azt hinni, hogy születésünk könnyebb, mint halálunk. Nos ha keresed a boldogságot és sosem akarsz unatkozni, akkor tedd azt amit akarsz. Előtte azonban vegyél elő egy csomó papírt, jegyezd fel külön azokat a dolgokat, amiket nagyon szeretsz és máshova azokat, amiket nagyon utálsz. Szedd elő az összes régi tárgyat, ruhát, amiket nem használsz, és a jobbakat ajándékozd el, a többit pedig dobd ki a kukába. Azért mert egy rosszul végződött kapcsolatból emléktárgyakat őrizgetsz, még nem következik az, hogy azt felújíthatod. Erre senki és semmi nem ad egyikünknek sem garanciát. Ezért csak szabadulj meg az összes felesleges holmitól, ha netalán látsz egy repedt vagy törött vázát vagy poharat, azonnal vesd a szemétbe. A hivatalos levélszemét is jusson erre a sorsra. Ahogy tépkeded és kidobod a múltat, egyre jobban érzed majd magadat. Meglásd, minden megváltozik.

JELEN
A jelen. Igen érdekes az emberi elme, nagyon szeret kalandozni, hogy a jelenből kizökkentsen. Pedig ennek is Te parancsolsz, és diktálsz. Időmilliomos lehetsz, ha mindig arra figyelsz, amit éppen csinálsz. Koncentrálásnak hívják ezt a tudományt. Művészek, sportolók és kisgyerekek rendkívül jól tudnak figyelni arra, ami fontos és lényeges. Annyira leköti őket az alkotás, hogy tulajdonképpen nem is a földön járnak, abban az időben, hanem valami csodálatos szférában, a lélek, a szellem rejtelmeiben. Az emberek többsége nem akar a jelenben élni. Vagy a múltban kalandozik, vagy a jövőjét tervezgeti. Azt, hogy itt és most hogyan keverem azt a levest és közben hallom a madárcsicsergést, minek következtében megállok egy percre vagy ötre és élvezettel hallgatom a rigók és galambok kórusát vagy a verebekét, nos manapság a legtöbben el sem tudják képzelni. Hajtják a pénzt, a tárgyakat, rohannak állandóan, mintha akkor a világ nem is létezne, ha nem rohannak és megmosolyogják azokat, akik igazán ismerik a boldogság titkát. A rohanók karriert építenek, anyagi biztonságot, egzisztenciát keresnek és mire mindezt megteremtik, addigra tönkremegy az egészségük, vagy párkapcsolatuk. A leginkább jellemző, hogy becsukják maguk mögött az ajtót és egy idő után a magány rávezeti őket vagy az alkoholra, vagy a drogra vagy valami más szenvedélyre. Folyamatos bizonyítási kényszerben szenvednek, hiszen önértékelésük nulla. Fogalmuk sincs, kik is ők valójában és mi az amit igazán akarnak. Csak a társadalmi sztereotípiáknak hódolnak. Aztán fordul a kocka, mert akiket megmosolyogtak, most azok néznek rájuk szánalmasan, hiszen a világ összes aranya és gyémántja sem ad boldogságot és örömöt. Az autó is összetörhet és akkor mi van? A mobilt is ki lehet kapcsolni amikor nincs rá szükségünk! Csak a csend ad lehetőséget arra, hogy feldolgozzuk azt az információáradatot és zajmennyiséget, ami körülvesz mindennapjainkban. A belső béke és egyensúly keresése közben törekedjünk arra, hogy mindent megtehetünk, ami nekünk tetszik és másnak nem árt.

JÖVŐ
A jövőnk. Tervezés és megvalósítás. Tervezzünk bátran képességeinkhez mérten. A megvalósítás? Többféle megoldás kidolgozása esetén elkerülhetjük a kellemetlenségeket. Máskülönben sokan összetévesztik a vágyakozást a tudatos jövőképpel. Ki ne vágyakozna a tökéletességre? És épp itt a kulcs. Mindenki tökéletes, úgy ahogy van. A technika csak fejlődjön, ahogy akar. Még ha meg is tanul az ember lelket gyártani, az biztos nem a mi életünk alatt lesz. Ezért a jövő ilyen szempontból teljesen értelmetlen félelemforrás, hiszen bármi megtörténhet.

A probléma csupán annyi, hogy az életképes életszerető tehetségeket jelenleg minden eszközt bevetve eltapossák a tehetségtelen életképtelen protekciósok, akik soha egyetlen percig nem tettek semmit azért, hogy másoknak, embertársaiknak jobb legyen, csupán az értéktelen semmiségeket terjesztik és hajszolják, fennhangon hirdetve, Te is elérheted azt, amit ő. Na ennek az ócska trükknek nem szabad bedőlni. Ezért van annyi anorexiás, bulémiás, depressziós, boldogtalan és elkeseredett ember, mert elhitették velük, hogy ők is lehetnek sztárok meg tudom is én mik. Nem és nem! Nem lehet bárki vezető, nem lehet bárki író, nem lehet bárki operaénekes, nem lehet bárki a legjobb D. J. és nem lehet bárki tévébemondó, mint ahogynem lehet bárki artista sem. A tehetségtelen előbb-utóbb unalmas lesz, kibukik. Jöhet a drog meg mittudomén micsoda. A sok búskomor tizenéves is azért nyúl ajzószerekhez, mert nem kapja meg az igazi feltétel nélküli szeretetet. Kap viszont szemrehányást, megalázást, rosszallást és nem-mel kezdődő mondatok tömkelegét. Aki látszólag szeretetteljes környezetben nő fel, az sem lesz boldog, hiszen csak a látszat kedvéért tartotta fenn a környezete a szerető családot. A boldogság benned van, a boldogság te magad vagy, ha a mának élsz megtapasztalod! Hidd el! Tapasztalat! Ja és higgy magadban, bízz magadban, tudod a megérzések, a belső hang megmondja mi a helyes. Élj ahogy akarsz, csak magadnak és másnak ne árts. Ennyire egyszerű a boldogság titka. A szeretet a mindenség kulcsa.