Az én hullócsillagom Mint egy lepel, úgy borul rám az éji égbolt. Elbújok alatta, láthatatlannak érzem magam. Szemem pásztázza az eget. Kinézek magamnak egy csillagot, s bűvölöm, ahogy ő is elbűvöl csillogásával. Olyan, mintha kacsintana. Mégis lát! Nem bújhatok el mégsem. VÉDTELEN vagyok. Sok-sok szentjánosbogár. Mozdulatlanok. Messze vagyok, messze vagytok. Elérhetetlen távolságban. S mégsem! A kiszemelt csillag egyszer csak mozdul, fényes csíkot húz oldalvást, s villámgyorsan eltűnik. Nyoma vész. Bolyong. Kimozdítottam. Erőm van! Megbabonáztam. Megszökött pillantásom elől. Elillant, elbújt. VÉDHETETLEN vagyok. Hol lehet? Holnap éjszaka megkeresem... Hátha jelt ad. ............. Ismét nézem a csillag-pöttyös eget. Nem találom... Ekkor egy szélfuvallat ér. Valami beburkol, lágyan, simogatóan. Csillagporos lettem.
