A kis falevél egy platánfa legkisebb ágán született kora tavasszal. Egész télen erre várt. Lehetőségként bújt meg a nagyra nőtt fa testében. Amikor már a reggelente ébredő nap meleg sugarával, lágyan simogatta az ébredező földet és a hó olvadásnak indult, a fa megrázta magát, hogy a napfény segítségével előcsalogassa gyermekeit. Sokan első szóra engedelmeskedtek. A rügy, mely bölcsőjük volt hamar kipattant és ők álmosan nyújtózkodva néztek a világba. Öltözködni, tollászkodni kezdtek, de a kis falevél nem mozdult. A lenge szél álmosan ringatta bölcsőjében. Egyik este fagyott. A kislevelek, és rügyek, az első fiókák nagyon fáztak. Tél apó még egy utolsó lehelletével zuzmarával fedte be a fákat. Az első levélkék megfagyva, élettelenül feküdtek anyjuk ölelő karjain. Az anya gyengéd csókod adott halott gyermekeinek és a törzséhez, a földre engedte őket. Nehéz volt az elválás, de a fának az életben maradtakra kellett gondolnia. A kislevél már örült, hogy nem kapkodta el születését, pedig előző nap még vágyakozva figyelte testvérkéi szépségét és erejét. Eljött azonban a nap, amikor már ő sem maradhatott a melengető burokban. Anyja hivó szavára lassan előbújt rejtekéből. Mindez egy gyönyörű tavaszi reggelen történt. A szellő játékosan lengette az ágakat, a nap pedig még csak éppen a látóhatár szélén nyújtózkodott. A madarak kedves énekkel köszöntötték az aznap születtetteket. Egy rigónak nyomban megtetszett a levélke, s mindennap meglátogatta új barátját. Sokat beszélgettek és játszottak. A rigó megvédte a levelet az élősködőktől így nyárra gyönyörű tenyérnyi felnőtt levél lehetett belőle. A rigó a fészkét is a levél melletti ágra rakta, hogy szükség esetén szemmel tarthassa barátját. A levél hálás volt a törődésért és biztonságban takarta el a bámészkodók elől a megszületett fiókákat, és óvta őket viharok idején. Szabadidejében társainak és a szélnek segített. Árnyat adott az alatta kiránduló és játszadozó gyermekeknek, a megfáradt vándoroknak, és felerősítette a szelet, ha söprögetni támadt kedve szélapónak. Minden reggel jókedvűen ébredt és megrázva üstökét, hallgatta a madarak muzsikáját, és csodálta a napfényt, az embereket, állatokat, a természet valamennyi áldott teremtményét. Tudta, hogy hasznosat és jót cselekszik. Lassan a fiókák kirepültek a fészekből. Egyedül keresték a táplálékot, de persze nem mentek messzire. Anyjuktól tanult szeretettel vették körül és óvták a falevelet. Lassan a nap már nem melegített oly melegen. A napok rövidültek, a szél egyre vadabban rázta meg a fákat. Beköszöntött az ősz. A természet pihenni vágyott, és készülődött hogy álomba ringassa teremtményeit. A rigó is egyre szomorúbb lett, mert érezte az elválás fájdalmát. A levél pompázatos, színes ruhát öltött. Készült az utlosó bálra. Tudták, hogy most egy ideig nem találkoznak. Egyik reggel, amikor már a éjszakánként hűvös volt az idő, de napközben még utolsó meleg sugarait ragyogtatta a nap, elérkezett a búcsú ideje. Az emberek öregasszonyok havának tartották azt az időt. Amikor a nap a hajnali derengésben felnyitotta szemét, a legszebb bíbor sugarával vonta be a fát. A madarak, köztük a rigó is a legszebb dalukat kezdték énekelni. Szél apó lágyan simította végig a fa gallyait. Egyiket a másik után. Az anya fájó szívvel engedte útjára gyermekeit. A levelek egymásra néztek, meghajoltak és lágy suhanással kezdték meg földik tartó ringatózásukat. A kislevél táncolt a legszebben.Különleges piros-sárga ruhájában ő volt a legszebb. Emlékezetessé akarta tenni utolsó táncát, hiszen erre várt egész évben. Amikor a dal végetért, a táncnak vége volt, a levél a földön feküdt. A madarak elrepültek, csak a rigó sírt. Minden délben elrepült arra de már hiába szólongatta kedves barátját.A levél akkor már egy süncsaládot melegített egy földalatti üregben, és élvezte az új ismeretséget. Örült, hogy ismét hasznosat és jót cselekszik, de ő is minden nap visszagondolt barátjára. Az együtt töltött szép napokra, a ragyogó napfényre, a szellő lágy cirógatására, a madarak énekére, a tavasz illatára, az emberekre és a ringatózó gallyra, melyen született. Mindeközben Tél apó szép lassan beborította a talajt és az egész világot hófehér pihetakarójával, s álomport fújva rá, csendesen aludt a természet...
