A nyár ment át az erdőn

Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.

Hiába volt felhőbe-halt a lelke:

azért az erdő mégis észrevette.

Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,

s az izgatott fák halk morajra keltek.

Harangvirágok összecsilingeltek,

s egyszerre feldalolt minden madár:

“A Nyár! A Nyár! A Nyár!”

A nyár megállt,

és felemelte halkan a fejét.

Szomorúan a fákra nézett,

megtörölte két könnyes szemét

és ment tovább.

A bükkök ajkán elhalt a beszéd.

Szél megtorpant. Madár elhallgatott.

Csak a patak szíve zakatolt

nyugtalanul, rémülve, akadozva.

A nyár ment át az erdőn,

s amerre elhaladt:

a néma erdő döbbent katonái

tisztelegve álltak sorfalat.

Találkozás

Egy hárs alatt, fehér padon,

nagyon magában ült az Ősz,

s a szíve fájt nagyon-nagyon.

Maga sem tudta, hogy esett meg,

valahol hibázott egy évet,

akaratlan és véletlen

Virágországba beletévedt.

A tarka virágok közül,

míg őket szíve-fájva nézte:

váratlanul és csodaszépen

Nyárasszony kilépett elébe.

Megfogta tétova kezét,

szájon csókolta s nevetett.

A liliomok összenéztek

és csodálkoztak szerfelett.

Wass Albert

nyár van...egy különleges nyár...életem tán legszebb nyara