mikor már velem leszel csak ülünk a tűznél, fogom a kezed, ujjaid buja játékát csitítom csendben s, nézem a képet, az egészet mit szavaid festettek lelkem farostlemezén. egységet és ígéretet valóságot és könnyeket mosolygó reményt, s, látni fogom mivé tettél, hogyan csiszoltad gyémánttá konok magányom. rád nézek majd csókolom lehunyt szemed lángokkal ölellek s, a képet a farostlemezen tűzbe vetem. mert hagyom, elhamvadjon eddigi életem. te így maradsz velem. oltár és kereszt nélkül de szentségben áldottá téve a felkelő napot a pogány hétköznapok átkos csendjét. valahogy nagyon elromlott a kedvem...újra be kellett írnom az önmagamnak tett ígéretem,mert a benne lévő gondolatok talán segítenek áthidalni az időt és távolságot...