„A vágyak kiüresítik a szívet, a vágytalanság újra megtölti.” (Kínai közmondás) Naga mester egyik éjszaka azt álmodta, hogy hatalmas fenyőként magasodott az erdő fái fölé, melyet még a legerősebb szél sem ingathat meg. Azután még furcsább álmok jöttek. A fent kavargó felhők közül hatalmas, büszke madár emelkedett ki, s végigszáguldott a hegyek csipkézett sziklái felett. Könnyűnek és szabadnak érezte magát, amint végigtekintett az alatta elnyúló végtelenségnek. A felkelő nap a szirtek közé szorult, ő pedig alábukott a mélységbe. Amikor kitisztult előtte a világ, hatalmas lótuszvirág volt, mely büszkén magasodik a csendes tükör csillámló síkja fölé. Apró szitakötők pihentek meg levelein, szirmai pedig édesen csalogatták a felkelő nap fényét. Hullám kelt a habokon, amint egy hal ugrott ki a tóból, majd hatalmas csobbanással visszatért a mélységbe. Ide-oda lengett virágteste, miközben hallgatta az örökkévalóság zenéjét a fodrozott vízen. Az öreg szerzetes hirtelen felriadt. Aznap csukott szemmel járt a kolostorban, semmit sem evett vagy ivott, és senki sem értette, hogy mit mond; társai nem tudhatták, hogy visszafelé beszél. -Álmodunk és vágyakozunk – mert mindezek nélkül szegényebbek lennénk. Álmodni annyi, mint átváltozni; hiszen sosem álmodjuk azt, hogy alszunk, és álmodunk. Álmodunk, és értetlenül állunk a világ előtt, melybe álmodjuk magunkat. Álmodjuk, hogy nevetünk, és álmodjuk, hogy sírunk. Álmodjuk, hogy hatalmasok vagyunk, és álmodjuk, hogy porba hullunk. Álmodjuk, hogy élünk, és álmodjuk, hogy meghalunk. Álmodjuk, hogy az élet valóság, majd pedig hiszünk benne, hogy álmaink valóra válnak. Hiszünk, mert álmainkban hinni annyi, mint egész életünket álomban tölteni, s élni az életet, melyet álmodunk magunknak – mondta Naga mester. köszönöm Naga mester!
