Éji monológ Van, hogy csak úgy teleszalad a szívem. Veled, a világgal…, még ismeretlenekkel is. Talán ezt teszi ez a furcsa, zaklatott április…. - vagy, hogy az éjben hirtelen magamra maradtam. Pedig odaát ütemesen szuszog a párna, a paplan, a kis szobában gyermekálmot dajkál az éjsötét. Talán meg kéne fognom csöppnyi kis kezét, s számhoz szorítva belesírnom, mennyire szeretem - vagy Melléd bújni odaadón és szenvedélyesen. De túl sok, amit most érzek. Úgysem értenéd meg, hogy úgy vagyok most, mint a részeg, kinek bódult agyában ezernyi kép pörög, hol sír, hol szélesen röhög, s bár reggelre felejti ködös mámorát, most még táncot jár fejében a gondolat. Talán ilyenkor kéne odaadnom magamat, mikor az érzés így zuhog belőlem, hogy zokognom kéne, és őrjöngve szeretnem… de valami furcsa szemérem most is visszatart. És látom álmodat, látok egy könnyű, nyári zivatart, nevetést, hegyeket és sok-sok színpompás virágot. Nem, nem szakítom meg az álmod, csak csöndben beleálmodom magam. A kezem, a szívem, a hajam, a betűket, a verset, a múlt nyarat, s azt is mi most jön, itt vár a kapu alatt, s beleálmodom az éjszakák furcsa ízét, mikor a kicsinek csak fognám a kezét, s mikor melléd kéne bújnom, vagy Beléd egészen – de csak ülök itt magamban, mint lobogó pipacs az árokszélen. Itt belül szaggat a szél és tűz a Nap, a szívem el is hamvad, ahogy lángra kap, és én csöndben perzselt szirmaimra hullok. Az órán a kismutató fásultan kullog az öccse után, s lassan felőrli előttem a mából maradt perceket. Kezeim közül a tegnap gyöngye kipereg, s meglassul ereimben a zajgó lüktetés. Az ütemes lélegzés végül álomra szólít, s hátadhoz görbülve álmodom tovább összeforrt, egymásba nőtt álmaink. ...ma nagyon elfáradtam..jó éjt...