Az éjpók szorgoskodik már az égen, Lopakodik a fekete éjszaka, Sötét hálót fon a felhők közt félszegen, És kacsintgat a csillagok fényhada. Messze egy szomorúfűz búsan mesél, Mosolyogva hallgatja az öreg hold, A távolból hársfa illatot hoz a szél, Körbefog, és védelmezőn ránk hajol. Álmok szárnyán indul útjára a kéj, Suttognak már a szerelmes sóhajok, Fellobban valahol a forró szenvedély, S nevetve integetnek az óhajok. Majd a lassan úszó, fodros fellegekre, Ismét mély, csendes álmot szór az este.