Paul Verlaine A reggel langyos és arany fényében úszva A reggel langyos és arany fényében úszva, harmattól nedvesen ragyog a rozs s a búza, s még őrzi az azúr az éj hűs illatát. Kószálni indulok most céltalan: tovább a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes, a pázsitos uton, melyet éger szegélyez. Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár, csőrében csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál, s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még. Mély csönd. Az álmodót úgy vonzza itt e tájék szelíd derűje, mely el-eldajkálja rég ábrándos álmait s ringatta kedvesét, a fiatal lányt, kinek emléke - gyengéd, hótiszta látomás - megzengül s földereng még, s kit költő álmodik s a férfiképzelet idéz rajongva, bár tán a világ nevet, s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket, kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.
