Olívia virtuális élete... Victor Ekkor már ismertem Victort, legalábbis beszélgettünk, sőt kicsit flörtöltünk is. Egy évjárat volt Pierre-rel, ezért kicsit óvatos voltam, elvégre egy perverzből egyszerre egy is elég. Victorral azonban teljesen másképp alakultak a dolog, nem túl gyakran futottunk össze virtuálisan, de olyankor inkább beszólogattunk egymásnak. Kicsit piszkálódva játszadoztunk, és mégis ez a játék egyszer csak átfordult egy vallomásba. Én akkor már rendesen kötődtem hozzá, már amennyire látatlanba kötődni lehet. Szerintem ezt ő is érezte, no meg, hogy nála sincs ez másképp, mert egyszer csak jött egy vallomásfélével. Hogy ő nagyon kedvel, de nem lehet köztünk semmi. Ekkorra már képet is cseréltünk, és én először nem is tudtam, hogy reagáljak. Nem egészen ilyennek képzeltem, de végül is nem volt annyira kiábrándító sem a látvány. Hát vártam. Csak sajnos a szócsatáink olyan fordulatot vettek, hogy már nem számított semmi, ha maga Quasimodo ülne is a túloldalon, kezdtem ugyanis beleszeretni. És ekkor jött az, hogy nem lehetünk egymáséi soha. Az indok egyszerű, nős volt, két gyerek apukája. És azt hiszem, a rendes pasi kategória, mert ha megteszi, nem ő lett volna az első, aki félrelép. Döbbeneten ültem sokáig, és fájt, hogy így alakult. Főleg, mert most az egyszer nem poénkodtuk el a dolgokat, hanem őszintén és szinte nyersen, körítés nélkül vágta az arcomba az igazságot. Két napig nem néztem felé, ha fent is volt a nickje, nem mentem be hozzá. Nem akartam fájdítania szívünket. Aztán egyszer csak ott volt. Közölte, hogy ez így nem jó neki sem, és hogy nem tud, nem gondolni rám. Jöttek az önkínzások, a tépelődés, hogy jó-e így, megcsalás-e 150 km távolságból beszélgetni valakivel, akivel sosem találkoztunk, és aki hirtelen fontosabbá vált, mint bárki, aki körülöttünk van. Az egyik ilyen beszélgetés során beírta a telefonszámát, persze megbeszéltük, hogy csak sms, és csak munkaidőben. Nem igazán használtam ki a lehetőséget, csak örültem azoknak a perceknek, amikor ott volt, még ha nem is szóltunk egymáshoz. Egy idő után, csak a semmiről beszélgettünk. Biztosan azért, mert hatalmas feszültséget jelentett számunkra ez a küzdelem az érzéseinkkel, amelyeket nem akartunk kimondani. Gyűlöltem ezt. Egyszer felhívtam telefonon, bentről az irodából, hogy végképp ne tudja, hogy én vagyok az. Előtte egy órát görcsöltem, hogy megtegyem-e, de már annyira akartam hallani a hangját, hogy végül reszkető gyomorral, de benyomkodtam a számát. Második csengés után felvette, bemutatkozott. Én meg csak annyit bírtam kinyögni, hogy elnézés, téves. Sosem mondtam meg neki, hogy én voltam. Később a sokadik kínos semmit mondó beszélgetés után rákérdeztem, hogy meddig csináljuk még ezt. Hiszen csak marcangoljuk egymást! Ekkor megegyeztünk, egy éjszakám az övé. Időpont nélkül. Így ez lehetett volna két nap múlva, de akár 20 év elteltével is. Nem bánom ezt a fogadalmam. Victorral egyetlen egyszer próbáltuk az érzékiséget a végletekig fokozni a monitor előtt ülve, de aztán rájöttünk, hogy nem, mi nem vagyunk ilyenek, egymással legalább is. Aztán csak nevettünk, hogy milyen bolondok is vagyunk, mert ugyan direktben beszélünk róla, de ha a valóságban együtt lennénk, ő nem merne levetkőztetni, én pedig nem hagynám magam. És igaza volt, én nem szerettem volna tönkre tenni a családját, benne pedig élt még a hagyományos értékek iránti tisztelet. Így a szerelmünk, csak fájdalmat hozhatott mindkettőnknek. Bezárkóztam a saját világomba sok este. Christine hiába hívott szombatonként, hogy mozduljunk ki, én csak Victorra gondoltam. Vettem egy üveg vörösbort, verseket olvastam, szomorú szerelmes dalokat hallgattam és sokat sírtam. A beszélgetéseink viszont egy helyben topogtak, vagy a semmi, vagy a kínlódás. Egyszer azt mondta, hogy attól fél, hogy ha megtesszük, és jó lesz, akkor nem tud majd elfelejteni, és még akar, ha pedig nem, akkor viszont ismétlést akar, hogy biztos jó legyen. Aztán megint jött a kínzás. Egyik nap bevallotta, hogy itt járt a városkánkban, és nem szólt. Félt magunktól. Hihetetlen, hogy mennyire más volt, mint Pierre. Pedig rá is azt mondtam, hogy férfi, de akkor még nem voltam teljesen tisztában a fogalmakkal. Victor például sosem akart volna aktfotót rólam. Azt mondta, hogy az illat jobban hat rá, mert az egyedi, csak az a baj, hogy nem marad meg, hisz még a hangra is könnyebben emlékszel, mint egy illatra. Néha voltak nyugodt, boldog pillanataink, de aztán bezárta magát és nem egyszer megbántott, ahogy én is őt. Megfogalmazta persze ezt is, hogy azért van, mert ha valakit nem szerethetünk, akkor a gúnyolódással leplezzük az érzéseink. Négy hónapig játszottuk ezt a huzavonát, aztán nem bírtam tovább. Írtam neki egy levelet. Két oldalas vallomást arról, amit érzek, cenzúra nélkül. Mindent kiírtam magamból, kérdéseket, amikre nem találtam választ, tényeket, és azt, hogy nem akarom feldúlni az életét, de ugyanakkor elveszíteni sem. Nem tudtam, hogy ez csak valami vágy a tiltott gyümölcs után, de azt igen, hogy fájdalmas, szenvedélyes és mély, mert szeretem. A válasz nem sokat váratott magára, bár szegényt sokkolták az olvasottak. Azt írta, hogy nem adná oda semmiért az érzést, amit tőlem kap, de nem akarja azt sem, hogy hétköznapivá váljon, és a konklúzió, az érzelem veszélyes dolog – és gyönyörű. Sokáig nem kerestük egymást, talán másfél hónapig némaság volt köztünk, mert úgy hittük, ez a helyes. Aztán küldtem a születés napjára egy sms-t, hirtelen felindulásból. Mire felhívott. Első és idáig egyetlen telefonbeszélgetésünk volt. A hangja, mint az olvasztott csokoládé, mély és megnyugtató volt, gyengéden hömpölygött jó néhány percen keresztül, feloldva bennem minden félelmet. Barátként beszélgettünk, nem titkos szeretőként. De amit később írt emailben, az felrakta a koronát a múltunkra. A kisfia, Emilé, aki ezek szerint félig-meddig fültanúja volt a beszélgetésnek, megkérdezte, miután lerakta a telefont, hogy „Apa, te miért telefonáltál ilyen aranyosan?” És ekkor tudtam, hogy mi tényleg soha nem lehetünk egymáséi, vagy talán csak évek múlva, amikor felnőnek a gyerekei. Vagy akkor sem. De rengeteget köszönhetek Victornak, az összes fájdalom és könny ellenére, mert a szerelem új arcait mutatta meg nekem.