ÉVA NAPLÓJA
Második rész
PÉNTEK
Kedd, szerda, csütörtök és ma - már négy napja, hogy nem is láttam. Elég hosszú idő ez, ha az ember egyedül van. De azért mégis jobb egyedül, mint unt kölöncnek lenni egy másik ember nyakán. Én nem tudok meglenni társaság nélkül. Ez számomra feltétlen életszükséglet. Valószínűleg ezért is teremtettek, azt kell hinnem, hiszen szüntelenül társaság után vágyakozom. Ezért is barátkoztam össze az állatokkal. Az állatok csodálatos lények, szebbnél szebb jellemvonásokat fedezek fel bennük, és még a modoruk is kitűnő. Sohasem bosszúsak, sohasem éreztetik velem, hogy terhükre vagyok. Mosolyognak, csóválják a farkukat (ha van), és mindig hajlandóak egy kis vidám csevegésre vagy kirándulásra vagy bármire, amit indítványozok. Úgy látom, igazi gentlemanek. Az utóbbi napokban nagyon jól mulattam velük, néha még a magányomról is megfeledkeztem.
Magány, egyedüllét - hahaha! -, erről valójában nem is lehet beszélni. Mindig egész csorda vesz körül, sokszor az egész legelő tele van velük, és meg sem lehet őket számolni. Ha köztük van az ember, és felhág egy sziklatömbre, hogy jobban szemügyre vehesse őket, akkor egyebet sem láthat, csak prémes, pöttyös, csíkos nyüzsgést és hullámzást - aki nem ismeri közelebbről, még tengernek is vélhetné. És hátravannak még a madárcsapatok, amelyek csattogó szárnyaikkal valóságos vihart kavarnak. És ha a nap rásüt erre a tollas világra, akkor az egész csapat a szivárvány színeiben ragyog.
Nagy kirándulásokat tettünk, és jó darabot láttam a világból. Úgy hiszem, majdnem az egészet. Tehát én vagyok az első és egyetlen turista.
Igazán lenyűgöző látvány lehetett, amikor útnak indultunk. A képet semmihez sem lehet hasonlítani. Hogy az út kényelmesebb legyen, többnyire tigrisen vagy leopárdon lovagolok. A szőrük selymes, és a hátuk jól illik alám. Magam is nagyon szépnek találom. Hosszabb utakra jobban szeretem az elefántot, a tágasabb kilátás miatt. Ormányával emel a hátára, de leszállni már segítség nélkül is tudok. Ha elhatározzuk, hogy tanyát verünk valahol, letérdel, és én egyszerűen lecsúszok a hátáról...
SZERDA
Az állatok és a madarak egymáshoz is nagyon barátságosak. Mindegyik tud beszélni, és szólnak is hozzám, csak az a kár, hogy valami idegen nyelven beszélnek, és én egy szót sem értek belőle. De ha én beszélek, ők remekül megértik, főleg a kutya meg az elefánt. Ez megszégyenítő rám, hiszen azt bizonyítja, hogy sok tekintetben túltesznek rajtam.
Ez kissé lehangol, mert én akarok a legokosabb lenni valamennyi kísérleti alany közül.
CSÜTÖRTÖK
Sok ismeretet elsajátítottam már, és bátran elmondhatom, hogy a műveltségem most már tökéletes. Eleinte természetesen nem így volt. Kezdetben roppant tudatlan voltam. Hányszor bosszankodtam, hogy nem tudom meglesni a vizet, amint folyásával ellenkező irányban hazafelé igyekszik. Most már nem törődöm vele, mert most már értem. Rengeteg kísérlet kellett hozzá, amíg sikerült megállapítanom, hogy a folyó csak sötétben folyik visszafelé. Ezt abból állapítottam meg, hogy a Tó sohasem ürül ki, ami egészen természetes, hiszen éjszaka a folyó visszafolyik, és újra feltölti. Mindig az a legbiztosabb, ha az ember kísérletekkel bizonyítja be sejtelmeit; akkor már nem sejti, hanem tudja az ember. Feltevésekkel és gyanításokkal sohasem juthatunk pozitív eredményre. Van persze olyan dolog is, ami egyáltalán fel sem deríthető, de az ilyesmi feltevésekkel és találgatásokkal még kevésbé oldható meg. Türelemmel és további kísérletek segítségével megállapíthatjuk, hogy olyan dologgal állunk szemben, ami örök titok marad. Hát nem csodálatos, nem nagyszerű? Éppen ez teszi a világot érdekessé. Ha már egyetlen felderíteni való rejtély sem maradna, bizony minden nagyon unalmas volna. Maga a vágy, hogy felfedezzünk valamit - még akkor is, ha nem sikerül -, éppen olyan érdekes, vagy talán érdekesebb, mint a feladatot eredményesen megoldani. Itt van például a víz rejtélye; sokáig érdekelt, amíg nyomában voltam, de amikor megtaláltam, vége volt a szenzációs érzésnek, és ez úgy lehangolt, mintha elvesztettem volna valamit.
Számos kísérlet árán sikerült megállapítanom, hogy a fa úszik... akárcsak a száraz falevél, a toll és még sok más tárgy. A kísérleti tárgyak nagy mennyisége juttatott arra a következtetésre, hogy bizonyára a sziklatömb is úszik. De itt már be kellett érnem a feltételezéssel, mert egyelőre nem látom a módját, hogyan lehetne ezt a feltevést kísérlettel bebizonyítani.
Helyesebben szólva, eddig még nem találtam meg a módját, de előbb vagy utóbb bizonyára meg fogom találni, és akkor ennek a szenzációs érzésnek is vége, ami nagyon elszomorít. Ha ugyanis idővel mindent felfedezek, akkor nem marad számomra több szenzáció, pedig olyan nagyon szeretem. Nemrég egy este alig tudtam elaludni.
