ÁDÁM NAPLÓJA Második rész SZOMBAT Talán örökösen szem előtt tartsam, milyen fiatal - valóságos gyermek? Ezért talán elnézőbb legyek vele szemben? Igazán túlbuzgó. Csupa érdeklődés, igyekezet és vállalkozó kedv. Számára a világ nem egyéb, mint merő csoda, titok, öröm és rejtély. Ha egy új virágot talál, majd kibújik a bőréből, simogatja, becézgeti, és a legszebb neveket adja neki. Bolondja a színeknek. Itt vannak a barna sziklák, a sárga homok, a szürke moha, a zöld lomb és a kék ég. Mindehhez hozzájárul még a gyöngyházszínű alkonyat, a lilás hegyek árnyéka, az aranyos felhőszigetek, amelyek napnyugtakor bíbortengerben úsznak, a sápadt Hold, amint bárányfelhők csipkéi között vitorlázik, csillagok, amelyek drágakövek módjára szikráznak a nagy világmindenségben. Persze ahogy én látom, az egésznek a legcsekélyebb gyakorlati értéke sincs, de Ő egyszerűen elveszti a fejét csak azért, mert szép színesek és impozánsak. Miért nem tud megnyugodni és néhány percig csendben maradni? Olyan kellemes, békés jelenség lenne. Akkor talán örömet szerezne, ha láthatnám, igen, akkor örülnék neki. Mert lassanként ráeszmélek, hogy feltűnően jóképű teremtés, karcsú, kecses, nyúlánk, mégis telt és izmos. Mondhatom, roppant kívánatos. Amikor egy nap a sziklán állt, fehéren, mint a márvány - a nap jól megvilágította, és egyik kezével beárnyékolta a szemét, mert egy madár után nézett - igen, akkor vettem észre, milyen szép! HÉTFŐ DÉLBEN Az nem lehet, hogy ezen a planétán Őt valami ne érdekelje. Engem egyes állatok teljesen hidegen hagynak, nála ez kizárt dolog. Annyira gyenge az ítélőképessége, hogy egyáltalán nem tud különbséget tenni. Minden állatnak egyformán örül, mindegyiket kedveli, és minden új állatot szeretettel üdvözöl. Amikor a hatalmas brontoszaurusz a kertünket taposta, úgy tekintett rá, mint egy remek új szerzeményre; nekem úgy rémlett, hogy ez valóságos sorscsapás, ő meg csak nevetett. Íme, ez tipikus példája annak, hogy nézeteink mennyire különböznek. A szörnyeteget meg akarta szelídíteni. Én át akartam engedni neki a földünket, mindent ott akartam hagyni. Ő meg azt reméli, hogy szép szóval meg tudja szelídíteni, és azután aranyos játékszerünk lenne. Mondtam neki, hogy egy hét méter magas és huszonnyolc méter hosszú állat nem éppen ölebnek való, és küllemben sem illik a kertünkbe, mert a legjobb szándék mellett is előfordulhat, hogy egy szép nap ráül a kunyhónkra, és szétlapítja anélkül, hogy valami álnokságot forgatna a fejében. Csak bele kell nézni a szemébe, láthatjuk, hogy bizony néha szórakozott. De hiába. Ő a fejébe vette, hogy a szörnyeteget átneveli háziállatnak, és erről nem is tudom lebeszélni. Egy tejgazdaság alapítását tervezi, abban akarja a brontoszauruszt hasznosítani. Azt kívánja tőlem, hogy én fejjem meg. De én nem mentem bele. Igazán merészség volna, és még létránk sincs hozzá. Akkor megint újabb ötlete támadt, és meg akarta nyergelni, hogy a környéket jobban megismerhesse. Az állat húszméteres farka éppen a földön hevert, mint egy kidőlt fa, egész hozzáférhetően. Felfelé kezdett kapaszkodni rajta, de itt elszámította magát, mert amikor a meredekebb részhez érkezett, nem volt már támasztéka, és lecsúszott; talán pórul is járt volna, ha nem állok mellette. Ez talán meggyőzte? A legkevésbé sem. Nem győzi meg semmi, csak a tények. Ki nem próbált elméletek nem hatnak rá, tudni sem akar róluk. El kell ismernem, hogy a felfogása egészséges, igen, én belátom, sőt meg is tudna győzni, csak hosszabb időt kellene töltenem vele együtt, hogy felfogását jobban elsajátíthassam. Végül még egy különös ötlete támadt: azt eszelte ki, hogy a kolosszust meg kell szelídíteni, és ha már barátságos érzelmeket tanúsít irántunk, akkor beállíthatjuk a folyóba, és hídnak lehetne használni. Sajnos kiderült, hogy Ő a szelídítést eltúlozta. Amikor ötletét meg akarta valósítani, a kísérlet túlságosan jól sikerült. Amikor már letelepítette a szörnyeteget a folyóba, és a partra mászott, hogy a hátán átsétáljon, akkor a híd utána cammogott, mint egy óriási árnyék. Éppen úgy, mint a többi állat, mert mindegyik ezt teszi. Mindegyik! És én úgy érzem, engem nagyon elhanyagolnak! (Itt végződik Ádám naplójának második része)
