HINTA Hinta-palinta, száll a hinta pöttyös koromból visszaleng. Egy üveg alma, aranyalma ... zümmög a mesék birodalma nagyanyó ajkán odalent. Piciny lökést adott vigyázva, nehogy lebukjék a gyerek. S azóta mekkorát röpültem – szélben, napfényontotta tűzben, míg ő már régen szendereg. Nem is tudom pályám lemérni, lehúz a törvény s visszalök, dobál a föld, az ég egymásnak, szemembe csapnak súlyos ágak, majd ismét felfelé török. Felhő szakad szét a hajamban s a lendület homályba márt, vonz és taszít két messzi véglet, fölszív a fény, hogy majd a mélyet merészebb ívben szeljem át. S míg csodálatos suhanással a levegőt kettészelem, hökken a szívem: nem is játék! Ha nem akarnám, úgy is szállnék, az élet hintázik velem. Egy üveg alma, aranyalma ... repül a világ, nagymamám! S mire a szédülést megszoknám, fennakad egyszer csak a szoknyám az újhold vékony ágbogán.
