TAVASZI IMÁDSÁG Ha sírdogálnak halkan a csatornák és elcsöppen a télnek jégcsap-orra, ha zöld ruhácskát adsz a sok bokorra, taníts meg, édes Istenem, szeretni! Ha felpattannak mind a fagybilincsek, gyümölcsöt sejt az ágak reszketése, ne járjak zsibbadt, téli szívvel én se, taníts meg, édes Istenem, szeretni! De ne csak itt, a szépség záporában, és ne csak azt, kire kegyelmed árad, hanem az elbúvókat és csúnyákat taníts meg, édes Istenem, szeretni. És adj világosságot is, hogy lássam, ha tüskéik fonákján fájdalom van; s hogy ítéletem durván ki ne mondjam, taníts meg, édes Istenem, szeretni. Ne azt, ki mindig mosollyal melenget, hanem a rossz-szavút, azt simogassam, azt, aki bánt, vagy aki nevet rajtam, taníts meg, édes Istenem, szeretni. Hogy amit adtam, vissza ne kívánjam, mert értük vagyok én, s ők vannak értem, hogy szívünk kötelékeit megértsem, taníts meg, édes Istenem, szeretni. A szép szavak szájamból mind kihullnak, csak azt tudom: lelkem kívánja fényed, Ki egyformán szeretsz galambot, férget, taníts meg, édes Istenem, szeretni. Mily együgyű dal! Cérnahangú ének! De lásd, így bontogattam szét a vágyam, mint a göröngy, lelkét egy hóvirágban: taníts meg, édes Istenem, szeretni! ...
