Paul Verlaine Az én meghitt álmom E furcsa álom gyakran s mélyen talál szíven egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret, s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek, és soha csupa másnak, s szeret s megért híven. Óh, ő megért híven s csak ő látja, igen, hogy átlátszó szívemben zord talány nem mered, ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered, izzadt és halvány orcám megfrissül szelíden. Óh, barna? Szőke? Vagy vörös tán?- nem tudom, s neve? –emlékszem erre, zengő és lágy nagyon, mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet; nézése úgy borong, mint szobrok hős szeme, s bús hangja mintha halkan, távolból zengene, mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek. (Fordította: Tóth Árpád)
