A késő délutáni sötétségben egy fának dőlve állok...
Megint, és újra.
Kérdések, és ki nem mondott gondolatok.
Sötét hajamat a hó lepi, arcát az arcomba képzeli. Felettem a félelmetes szétrepedt egek, szememben kristálytűzben égő hegyek.
Körülöttem vidám csivitelő gyermekek, akik élvezik a tél puha fehérségét, kipirult arccal szaladgálnak körülöttem. Ők még nem értik, nem érthetik, hogy a jövőm bizonytalan, elveszett a múltam, és vele vesztem én is...
Arcomat és kabátomat belepi a hó, s a közeledő éjszakában egy csillag ragyog az öreg Hold égi szemében, hogy fátyolos éjjeli fényként omoljon alá dideregve. Reszket a járda, reszket a lábnyom, reszketek én is... megérintett a tél keze... behatolt ruhám és a bőröm alá, csontjaimat égeti, perzseli...
Arcomon nincs mosoly, csak kővé dermedt ráncok, a gyertya lángja nem ég, szívem alig dobog, az idő ujjaim közt; pereg, mint a homok. A földet, gyémántfényű hótakaró lepi el, és a harangok halk dalát, messze viszi a szél...
Letérdelek, s meztelen ujjaim megérintik az egyre magasodó fehér takarót, mellyel lassan eggyé válok, egy alaktalan tömeggé... még érzem, ahogy megolvad a gyémántfényű ragyogás rajta, még érzékelem hideg, jeges érintését, még...
...az éjszakai sötétségben a hóban fekve várok... Szemem előtt milliárdnyi csillagábra jeges fényével... kristályélű csoda alakzatok érintése az arcomon, mely lassan belep, elfed, jótékonyan betakar...
Most a saját utamat járom, nem szégyellem azt, hogy ki vagyok, mert én így is önmagam vagyok! Így élek igazán szabadon... hát repülök, oda ahol nincs tér és határ...
Enyém lett a végtelen...
