Én azt hittem, hogy mindig kék, ragyogó tükör a tenger, s hogy rejtett aranyszemecskék kincsével tele az ember. Hogy járva a tengert, szembe kell szállni merészen a széllel, s akkor a hajós csodákra lel, az idő nagy titkokat érlel. Szálltam hát, Végtelen, feléd: hullámok pörölye paskolt. Ég s víz határa s a tengerfenék derengett: messzi, deres folt. S akkor megtudtam, hogy csak néha, nagyritkán kék a tenger, és hogy üres és szürke, még ha csillog is sokszor, az ember. Láttam földet, hol nincs tó, se folyó- por és rög, semmi más: nincs aranyszem a porban, melyből ott gyúrják az ember fiát. De tudtam: Nincs szebb feladat, mint vágyva előre törni: keresni, kutatni, hol rejlik a mag, s szeretni, és gyűlölni. És látni, hogy néha szürke homályon, átragyog kéken a tenger, s tudni: tisztább öröm nincs a világon mint az, ha ember az ember. (Forrás: Ellen Nitt: Azt hittem)
