Mert én vagyok az első és az utolsó Én vagyok a nagyra becsült és a megvetett Én vagyok a szajha és a szent Én vagyok a feleség és a szűz Én vagyok az anya és a leánygyermek Én vagyok anyám karja ... Himnusz Íziszhez, 3. vagy 4. század (?), Nag Hammádi (részlet) Látom mások életét. Látom, hogy hogyan hozzák el a fényt saját életükbe. Látom és néha segítek is ebben, néha meg csak szemlélem a folyamatot, és csak akkor szólok bele, ha nagy botlástól vagy egy tévúttól kell megkímélnem valakit. Mint, mikor egy anya járni tanítja a gyermekét. S miközben ezt teszem én már nem lehetek gyerek. Engem már nem terelgethetnek, mert az anyaság előfeltétele az, hogy FELNŐTT légy. TUDOM, hogy felnőtt vagyok és tudom, hogy elégedettnek kellene ezzel lennem, mert sosem szerettem gyereknek lenni. Persze akkor még nem tudtam, hogy milyen az igazi GYERMEK... TUDOM, hogy én kértem, hogy úgy szülessek meg, hogy semmire nem emlékszem az előző életeimről, de azt hiszem, tévedtem. Ezt az egy tudást kérnem kellett volna. Nem hiszem, hogy ez az első életem, amelyikben rájöttem erre. De ha nem kértem ezt a tudást, akkor bizonyára ennek is oka volt. Az okot persze nem tudhatom, de biztosan eljön majd az ideje annak is, hogy megkapjam ezt az emléket, vagy szembesöljek azzal a helyzettel/emberrel/tapasztalattal, ami/aki miatt ennek így kellett történnie... De addig is nagyon nehéz így... Hogyan közölhetném minden "gyermekemmel", hogy: Bocsi, de ennyi volt. Többé már nem én segítek. Keress más "anyát"!. Ez enyhén szólva is nevetséges lenne. Megszelídítettem őket és ezzel egyszer és mindenkorra felelős lettem értük. (Csak értük és nem a tetteikért. Ezt már megtanultam...) Ezt a felelősséget nem lehet letenni. A terhet hordom életem végéig. És azt hiszem, hogy a legnagyobb teher a magány, mely együtt jár az anyasággal. Mert nincs egy társam, akivel megosztozhatom a felelősségen. Nincs hát más hátra, mint elhozni A FÉNYT a saját életembe... Meg kell tanulni egyszerre lenni anyának és gyermeknek, kurvának és szentnek, feleségnek és férjnek lenni.
