Szerelem Az egy meg az egy végösszege, maga lehet a végtelenség... Általában az egyik ember lehúzza magához a másikat. Az egyik szeretne léggömbként felszállni, a másik csupán holt súly rajta. Két ember, egy férfi meg egy nő, ha igazi lélektársak, egy megadott létidőben találkozva képesek együtt felszállni léggömb-párban. Miről ismerjük fel a lélektársunkat? Amikor megismerkedünk, azonnal nagyon jó barátok leszünk. Olyan embert kell keresnünk, akivel a kapcsolatunk az idő múlásával nemhogy fakulna, de egyre jobb lesz, aki iránt a bizalmunk erősödik a megpróbáltatások után. Mellette rájövünk, milyen mély meghittség és mennyi öröm létezik számunkra. Az a lélektársunk, akinél a zár, amelybe a mi kulcsaink illeszkednek; az ő kulcsai pedig a mi zárainkat nyitják. Ha eléggé biztonságba érezzük magunkat ahhoz, hogy megnyíljunk, igaz énünk előbújhat, és valóban teljesen önmagunk lehetünk. Azt szeretheti bennünk a másik, akik vagyunk, nem pedig akiknek látszani szeretnénk. Mellette nem számít, bármi is történik körülöttünk, mi ketten biztonságban vagyunk saját kis világunkban. Az a lélektársunk, aki osztozik a legtitkosabb törekvéseinkben. A lélektársunk mellett az életünk életre kel. Hasonlóságnál sokkal fontosabb a kíváncsiság. Ha nem vagyunk egyformák, akkor megvan az a csodás lehetőségünk, hogy bevezetjük a másikat a saját világunkba, hogy beavatjuk mindabba, amit szeretünk, amiért lelkesedünk. Életünk végéig folytathatjuk az együttes felfedezéseket. Utálatos az a házasság, amely elszürkíti az embert, amelyik képmutatóvá teszi, vagy ketrecbe kényszeríti az embert, amely korlátokat jelent. Létezik olyan, amelyben mindkét ember még szabadabbá válik, mint amilyenek egymagukba lehetnének. A rohanó cselekvés az, ami semmit sem jelent. A lényeg az, mi zajlik kettőnk között. A körülöttünk lévő dolgok – tárgyak, a hely, ahol élünk, életünk eseményei: csupán üres díszlet. Egyetlen dolog számít, amikor földi életutunk végére érünk: hogyan szerettünk, jól csináltuk-e – milyen volt az a szerelem, amely belőlünk fakadt.
