Járni az úton „Hiába teszed a kígyót bambuszcsőbe, nem tudsz változtatni tekergőzési szokásain.” (Japán közmondás) Egyszer egy nő érkezett a kolostorba, mezítláb, piszkosan, és egy macskával a hátizsákjában, és azt kérdezte Naga mestertől, hogy miért szükséges és elkerülhetetlen a fájdalom, a keserű tapasztalatok, a megtépázás, a csalódás, a becsapatás, a magány. A lány elkeseredett volt, Naga mester pedig, mint egy rendíthetetlen zászlóshajó állt a kérdések vízzuhatagában. A lány azt is megkérdezte, hogy tényleg ilyen erőszakkal kell, hogy lehulljon az ember fiatal naivsága, és tényleg ennyi belső harc kell-e ahhoz, hogy az ember megerősödjön és megálljon a lábán. Naga mester azt felelte, hogy ez még Buddhának is túlontúl sok kérdés lenne, hogy egyszerre megválaszolja. Mert az életben megvan mindennek a maga ideje, és a választ sem lehet egyszerre megadni minden kérdésre. Ha egyszerre tudnánk meg mindent, az egyet jelentene a teljes értelmetlenséggel és ürességgel. Naga mester így azt javasolta, egy nap csak egy kérdést tegyen fel. A lány azt kérdezte, miért szükséges ennyi fájdalom a világban? -Mert a fájdalom az út szélén lévő szegély köve. Alkotóanyaga. Természetének formálója. Ha nem lenne, elvesztenénk az igaz utat szemünk elől. Másnap a lány azt kérdezte Nagától, hogy miért kell csalódnunk nap mint nap, mi szükség a sok keserűségre? -Mert a csalódás az út köve. Mert csalódás által lépsz az egyik kőről a másikra. Mert lépted így válik biztossá. És hamarosan sosem lépsz majd a kövek közé – és mindig az úton maradsz. Harmadik nap a lány azt kérdezte, miért kell a sok belső harc, és miért kell a magány, melyhez mindez vezet. Naga mester így felelt neki: -Miért kell ez a sok kérdés? Miért kell ez a sok félelem a válaszoktól? Miért nem mész végig az úton? Egy út áll előttem, vagy sok? – kérdezte Naga mester önmagától – Vagy egyszerűen mind ugyanoda vezet?
