Öt évvel ezelőtt kezdtem a blog írást.

Úgy gondoltam : csak magamnak,

hogy ebben a naplóban megmaradjon az életem egy darabkája.

A gondolataim,érzéseim,néha nem is szavakba öntve,csak egy kép,egy rajz,vagy zene formájában.

Lassan szembesültem azzal,hogy ez nem ilyen egyszerű.

Ma már semmi sem olyan itt,mint akkor,amikor jó néhányan együtt kezdtük itt a blogolást.

A barátaim elmentek,mind ugyanazon okból.

Sajnálom,hogy így alakult.

Sajnálom,hogy a blogol nem adott és még ma sem ad lehetőséget a bloggereknek arra, hogy kizárják olvasóik közül a zaklatókat,az erőszakos és primitív embereket. Azokat,akik különös élvezetet találnak mások nyílvános lejáratásában.

Ezen sokan nem tudtak felül emelkedni,ezért elmentek innen oda,

ahol valóban napló lehet a blog,ahol őszintén írhatnak anélkül, hogy folyamatosan beléjük kössenek.

Sajnálom,hogy így alakult.

Voltak és vannak itt barátaim.

Már csak azok,

akik nem csak mondják és mutatják a barátságot,

hanem valóban azok.

Sokat tanultam itt emberségből és annak a hiányából.

Örülök annak a néhány barátnak,akik olvasnak,

akiket én is őszinte érdeklődéssel olvasok.

A naplót továbbra is magamnak írom.

Tartalmilag azoban nagyon megváltozott.

És ez nem véletlen.

Sokakban csalódtam.