Öt évvel ezelőtt kezdtem a blog írást.
Úgy gondoltam : csak magamnak,
hogy ebben a naplóban megmaradjon az életem egy darabkája.
A gondolataim,érzéseim,néha nem is szavakba öntve,csak egy kép,egy rajz,vagy zene formájában.
Lassan szembesültem azzal,hogy ez nem ilyen egyszerű.
Ma már semmi sem olyan itt,mint akkor,amikor jó néhányan együtt kezdtük itt a blogolást.
A barátaim elmentek,mind ugyanazon okból.
Sajnálom,hogy így alakult.
Sajnálom,hogy a blogol nem adott és még ma sem ad lehetőséget a bloggereknek arra, hogy kizárják olvasóik közül a zaklatókat,az erőszakos és primitív embereket. Azokat,akik különös élvezetet találnak mások nyílvános lejáratásában.
Ezen sokan nem tudtak felül emelkedni,ezért elmentek innen oda,
ahol valóban napló lehet a blog,ahol őszintén írhatnak anélkül, hogy folyamatosan beléjük kössenek.
Sajnálom,hogy így alakult.
Voltak és vannak itt barátaim.
Már csak azok,
akik nem csak mondják és mutatják a barátságot,
hanem valóban azok.
Sokat tanultam itt emberségből és annak a hiányából.
Örülök annak a néhány barátnak,akik olvasnak,
akiket én is őszinte érdeklődéssel olvasok.
A naplót továbbra is magamnak írom.
Tartalmilag azoban nagyon megváltozott.
És ez nem véletlen.
Sokakban csalódtam.